Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)

A szabadságharctól a kiegyezésig (1850–1867)

A politikai változás az utak építése és fenntartása tekintetében változást nem okozott. A fejlődés zavartalanul folytatódott. Az állami és országos utak műszaki teendőinek ellátása azonos szervek kezében volt, s az említett kétféle úthálózat kezelése között csak annyi különbség volt, hogy az országos utakon nem alkalmaztak útkaparókat, hanem az útfenntartási munka ellátására az ingyenes közmunka egy részét használták fel, míg az állami utaknál erre a célra a községeknek fizetés ellenében való munkakötelezettsége szolgált. Bánátban, annak fővárosából Temesvárról a magyar részbe, Erdélybe, dél felé a Dunához, nyugat felé a Ferenc-csatorna mellett fekvő Bezdánba, a Bácskához csatolt Szlavóniába és a határőrvidékre vezető utakat vették az 1852. év elején állami kezelésbe. Ehhez képest Bánátban a következő állami utak voltak: • Lúgos—Karánsebes; • Nagybecskerek—Pétervárad—Mitrovica; • Szeged—Temesvár; • Temesvár—Lúgos—Déva; • Temesvár—Fehértemplom; • Temesvár—Nagybecskerek—Bezdán és • Versec—Stájerlakanina. Az abszolutizmus korszakában Bánátban elsősorban azokat az állami utakat állították helyre, amelyek már 1848 előtt is ki voltak építve. A bánáti állami közutakon már az 1850-től térítés ellenében felhasználták a községek közmunkáját. 1855-ben az erdélyi mintára a Bánátban is bevezették a munkakötelezettséget. Kötelezték a községeket, hogy az állami közutak építésénél a földmunkát és anyagfuvarozást térítés ellenében végezzék. Az utakat Bánátban is úgy, mint az Alföldön, homokkal tartották fenn. Az útvámrendszer Bánátban az abszolutizmus után is még néhány évig érvényben maradt. Az abszolutizmus alatt Bánátban érdemleges munkát csak a Temesváron észak— déli és kelet—nyugati irányban átvonuló utakon végeztek, a többi állami úton építkezés nem történt. 1860. október 20. napján a birodalom államjogi rendezésére kiadott ún. Októberi Diploma Bánátot a magyar részhez csatolta, s így ezen időpont után ezen a területen is megállapították az országos úthálózatot. 1865-ben a Bánáttal kiegészített magyar részen az országúti hálózat 1504 mérföld volt, ebből a kiépített úthossz 1125 mérföldet telt ki. Erdélyben annak fővárosából, Nagyszebenből a magyar részbe, a Bánátba, Bukovinába és Romániába vezető utakat vették fel az állami közutak hálózatába. Erdély területén a következő állami közutak voltak: • Arad—Nagyszeben; • Brassó—Tömösi-szoros; • Brassó—Ojtozi-szoros; • Dés—Zsibó—Nagybánya; • Homoród—Brassó; • Kolozsvár—Dés—Beszterce—Dorna—Watra; • Lúgos—Déva; • Nagyszeben—Homoród; • Nagyszeben—Segesvár—Székelyudvarhely—Csíkszereda—Gyimesi-szoros; • Nagyszeben—Vöröstoronyi-szoros; 49