Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)

A szabadságharctól a kiegyezésig (1850–1867)

• Nagyvárad—Kolozsvár; • Torda—Gyulafehérvár és • Torda—Marosvásárhely—Beszterce. Az állami úthálózat hossza: 173,41 mérföld volt A közutak fenntartása a négy országrész között Erdélyben indult meg legelőször, mert itt már az 1850. év elején kihirdették, hogy „a fennálló törvényes szabályok — az eddigi személyes mentesítések kivételével — érvényességűkben maradnak". A közmunka igénybevételével Erdélyben érték el a legnagyobb eredményt, ami egyrészt annak tulajdonítható, hogy a gubernátor Schwarzenberg herceg rendkívül energikus volt, másrészt annak, hogy 1851-ben Erdélyben rendkívül nagy árvizek pusztítottak, s így a lakosság a saját érdekében is szükségét látta a helyreállítási munkálatok mielőbbi végrehajtásának. Az 1852—53. években két év alatt az állami közutakra kilométerenként átlag 1100 m

3 kőanyagot, főleg kavicsot hordtak ki. Erdélyben is kötelezték a községeket 1855-ben az állami utak földmunkájának és anyagfuvarozásának térítés mellett történő elvégzésére. Ez a munkakötelezettség abban különbözött a magyar részben egyidejűleg bevezetett munkakötelezettségtől, hogy ezt nem csak az építésre, hanem a fenntartásra is kiterjesztették. 1856. november l-jétől kezdve Erdélyben az útvámrendszer terén is változás következett be, amennyiben az útvámot négy állami útra korlátozták, a többin pedig eltörölték. Az abszolutizmus korában Erdélyben sem állapították meg az országos úthálózatot. Ezen a területen is csak állami utak és magánutak voltak, úgy mint a Bánátban, mégis azzal a különbséggel, hogy Erdélyben a magánutak hálózata fejlődött, s ezek hossza 1861ben 498 mérföld volt. Ezeket az utakat annak idején vicinális utaknak is nevezték. Horvátország területén a fővárost, Zágrábot a magyar résszel, Szlavóniával, Krajnával és a határőrvidékkel összekötő utakat vették állami kezelésbe. Horvátország állami útjai: • Eszék—Bród; • Eszék—Várasd; • Várasd—Zágráb; • Zágráb—Károlyváros és • Zágráb—Sziszek. Horvátország úthálózatát annyira elhanyagolták, hogy a fővárosából, Zágrábból Eszékre az év számottevő részében csak Krajnán, Bécsen és Budán át utazhattak. 1855-ben Horvátország területén is az állami utak építésével kapcsolatban szükséges földmunka elkészítését és a fuvarozási munkák elvégzését a községek feladatává tették. Az abszolutizmus korszakában a harmadik úttípus a községi út volt, amely azonban inkább csak papíron létezett minden szervezet nélkül. Ez az útkategória csak Erdélyben fejlődött, ahol kőanyag sok helyen állt rendelkezésre. Az abszolutizmus (1849—1687 közötti) útügyi politikáját röviden összefoglalva megállapíthatjuk, hogy ez a korszak bár politikailag és gazdaságilag elnyomatás volt hazánkra, útügyi vonatkozásban előrehaladást hozott. Minden törekvése az úthálózat fejlesztésére irányult. Az abszolutizmus kezdetén Magyarországon a kiépített úthossz 4172 km volt, a végén pedig a kiépített állami utak hossza 3900 km, az országos utaké pedig 8800 km, öszszesen 12 700 km lett, vagyis a 18 év alatt évenként átlagosan 474 km utat építettek. 50