Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)

A szabadságharctól a kiegyezésig (1850–1867)

• Pest—Balassagyarmat—Rimaszombat—Kassa; • Pest—Miskolc—Kassa^Zboró; • Pest—Fülöpszállás-r-Kiskunhalas; • Pécs—Kaposvár—Nagykanizsa; • Pozsony—Sopron—Várasd; • Pozsony—Diószeg—Nagyszombat—Trencsén—Krakkó; • Rélság—Ipolyság—Selmecbánya; • Tapolca—Graz és • Szeged—Arad. Az állami utakat az új elnevezésüknek megfelelően szelvényezték és mérföldkövekkel látták cl. Ezeket a munkákat 1852-ben fejezték be (54. kép). A chaussé-szerű fenntartás a rendszeresen ki nem épített — de az akkori közlekedési eszközöknek megfelelő — utak kaviccsal, kővel vagy homokkal való fenntartását és víztelenítését jelentett. Az Alföldön tehát az utakat homokkal tartották fenn. Az alföldi és bánáti utakat illetően az volt a felfogás, hogy ezeket rendszeres kiépítésben és fenntartásban csak a vasúti hálózat és a folyami közlekedés kifejlődése után fogják részesíteni, amikor már meglesz a lehetősége az építési és fenntartási anyagok szállításának. 1855-ben az állami közutak építésének eredményesebb előmozdítása érdekében a községeket kötelezték a földmunkának és az anyag fuvarozásának térítési díj melletti elvégzésére. 1860-ban az októberi diploma elismerte Magyarország alkotmányát, s 1861-ben visszaállították az 1848-ban eltörölt legmagasabb kormányzati szervet a Magyar Királyi Kancelláriát, s így ezen időponttól a közúti adminisztráció teljesen a magyar erdekeket szolgálta. 54. yp — MfrfiilrikAa jx>zsony—varasdi útról. 1852-MI 48