Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Abkarovits Endre: Egy mai mesehős: Berecz András, A Felvidék magyarországi követe: Agócs Gergely
Mikor híre ment az énekelgetésemnek, szólt egy zenekar, az Újstílus, amelyben benne volt Fekete Antal, Ökrös Csaba, Pénzes Géza, Adorján Pityu, hogy menjek ki velük egy amerikai körútra. Amikor én otthagytam a jogi egyetemet harmadéven, én mozgó vonatról szálltam le, mert a semmibe léptem ki. Nem is könnyen bocsátotta meg a szülői ház! Dolgoztam többek közt a Pilisi Parkerdő Gazdaság budapesti erdészetében időszaki erdőmüvelőként. Ott is sok beszédet összegyűjtöttem: volt két somogyi munkatársam, s egy udvarhelyi apáca is. No, ekkor jött a kérés, hogy menjek el a fiúkkal három hónapra Amerikába, New Yorktól Kaliforniáig. Elsősorban magyar közönségek előtt játszottatok? Nem. Akkor, a nyolcvanas években az amerikai magyarság még nem volt annyira feltöltve erdélyiekkel. Inkább az ötvenhatos és a korábbi emigráció dominált. Az ő ízlésvilágukban nem volt benne az erdélyi hangszeres népzene. Nekik ez a zene - jóindulattal is - románnak hangzott. A hallgatóságunk ezért inkább amerikaiak voltak. Ezzel az úttal dőlt el, hogy én az éneklés mellett már nem tudok dolgozni, ez teljes életet követel. És hogy tudtad magadat fenntartani? Milyen hosszúak voltak a gyűjtő utak? Egy hónapnál hosszabb ideig nem tudtam kint maradni. Mindenféle munkát elvállaltam: mosogattam egy pizzasütőben, sósavat pakoltam, hogy legalább kazettákat tudjak venni, ajándékokat az utakra, hogy ne kelljen üres kézzel beállítanom. A legtöbb énekes kötődik valamilyen együtteshez. Te mostanában mintha a magad ura lennél! Úgy tűnik, sokan veszik megtiszteltetésnek, ha csak akár egy-egy mese vagy dal erejéig is megszólalsz a koncertjükön vagy a lemezükön. Régebben zenekari tagnak számítottam több együttesben is. Az Újstílusban sem írták ki külön a nevem, ugyanolyan tag voltam, mint a többi. Utána sokáig énekeltem az Ökrös együttessel. Az Egyszólam együttesnek pedig a mai napig tagja vagyok, ugyanúgy mint Fábián Éva, Juhász Zoltán, vagy Sáringer Kálmán. De most már valahogy az élet is úgy hozta, hogy egy kultúrház jobban ki tud fizetni egy olyan embert, aki egyedül meg tud tölteni egy estét, mint egy zenekart. Ráadásul r ,teg olyan mondanivalóm van, amit csak egyedül tudok elmondani. Valóban gyakran kémek meg, hogy csak egy mesét mondjak el, vagy egy dalt énekeljek. De nekem egy mese teljes kidolgozásához néha öt év keserves küzdelem kell saját magammal. Ezt akartam is mondani, hogy nekem van egy olyan érzésem a mesemondás esetében, hogy ez egy kicsit hasonló ahhoz, amit az átlagember egy humoristáról feltételez, hogy annak csak úgy jönnek könnyedén a poénok. Pedig tudjuk a legnagyobb nevettetőkről, hogy egy-egy könnyednek és spontánnak tűnő mondás vagy mozdulat mögött hosszú és aprólékos gyakorlás van. Bár mindig van rögtönzés, és sohase teljesen azonos két produkció, de alapelemeiben nagyon pontosan ki van dolgozva. Begyakorlásról nincsen szó ebben az esetben, de sok munkáról igen, amikor arra kerül a sor, hogy elhatározom, hogy most megörökítem. A megörökítés nélküli állapot nagyon könnyed. Az, amit fölviszek a színpadra, annak hetven százaléka kötött, de harminc százalék tiszta rögtönzés. Néha én is meglepődök, hogy mit csinálok a történettel, a szereplőkkel. De amikor el kell fogadni egy végső állapotot - például egy lemezfelvétel miatt -, akkor olyan keserves izzadás fog el. Mert a szóbeliséget hordozom egész életemben, egy mesét éveken át mondok, közben állandóan változik, szinte már önálló életet él, és amikor megfosztom ettől a mozgásszabadságától, akkor már nem mindegy, hogy melyik változatát örökítem meg. Ez miért jobb, mint az? Ha ezt megcsinálom, viccnek jó, de gyengül vele az üzenet! A meglévő megoldások végtelenje közül Új Hevesi Napló 99
