Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Zimányi Árpád: Indiai töredékek
A parkok tele élettel. Padok alig vannak, így nem pihenő időseket vagy egymásba boruló fiatalokat látni - az utóbbi egyébként sem illenék. Minden csupa mozgás. Jönnek, mennek, sietnek, futkároznak és legfőképp tornáznak az emberek. A nyugodt sétálgatás helyett a kocogás dívik. Az itt közlekedők nagy része bizonyos ütemet tart, és fegyelmezetten, határozottan halad kitűzött célja felé, arcukon elszántság, egyfajta kötelességtudat. Láthatólag edzésben vannak. Ami pedig a többieket érinti, már messziről észrevehető sajátos mozgásuk. Érdekes látvány, hogy bármerre nézünk, szemünk minduntalan megakad a gimnasztikázókon. Egyszerű gyakorlatokat végeznek, jobb testnevelő tanárainktól láthattunk s tanulhattunk efféle mozdulatokat vagy harmincnegyven éve. Karhajlítás, -nyújtás, törzsdöntés előre-hátra, majd néhány laza levezető ütem - ugyanazoknak a célszerű mozdulatoknak a sűrű ismétlése, mindenféle aerobikos túlcifrázás nélkül. A férfiak rendületlenül gyakorolják a fekvőtámaszt. Csak később jöttem rá az utóbbi hasznára. Akkor, amikor a hindu templomokban vallási előírásaik szerinti tiszteletadáshoz ezzel a mozdulattal ereszkedtek le a főidre, lassan, méltóságteljesen, erőtől duzzadóan, és ahogy azelőtt nálunk a seregben mondták: alakiasan. Ezért hát a fekvőtámasz gyakorlása a parkokban. A parkok árnyékos részein sokan keresnek menedéket a nap heve elől. Mi több: a fák, bokrok alatt hajléktalanok is laknak, de csak a nyilvános parkokban. A Nehru park azonban nem ilyen. Kerítés veszi körül, kapuit éjszakára bezárják, hogy másnap reggel tisztán fogadhassa látogatóit. A park főbejáratánál igazi meglepetés vár. Nem valamilyen soha nem látott növény, nem valamiféle különleges építmény, hanem egy régi ismerős. Masszív talapzaton áll az öt méter magas szobor. Már hátulról is ismerős alkat. Oldalról meg egyenesen gyanús. Nem hiszek a szememnek, sietek elolvasni a feliratot. Az indiai főváros gyönyörű Nehm parkjának főbejáratánál Lenin szobra magasodik. *** A Lenin-szobor csak előjel. Az orosz élmények folytatódnak. Estefelé elsétálok körülnézni a környéken lévő - enyhén szólva is lepusztult - üzletházba. Visszafelé jövet megérzem, hogy valaki fölveszi a lépést mögöttem. Nem fordulok hátra. Mellém ér. Nem nézek rá. Érzem, hogy lelassít, valamit akar talán. - Dobrí vécser, taváris! - hallom a jókedvű üdvözlést. Mosolyogva tekint rám a sötét bőrű fiatalember, örül, hogy megismert egy oroszt, és örül, hogy üdvözölheti a nyelvén. Valamiért biztos nagyon hálás lehet nekik, s ez az arcára van írva. Sajnos elég udvariatlanul ki kell ábrándítanom. Mint utóbb megtudom, India sokat köszönhet az oroszoknak. Már az ötvenes-hatvanas években jelentős segítséget kapott tőlük, nemcsak a harmadik világnak kijáró politikai támogatás formájában, hanem anyagilag is. Fejlesztések, építkezések, beruházások jelzik az együttműködést, szakemberek érkeztek, orosz kolóniák jöttek létre - s mindezt nem felejtik el az itteniek: ma is tisztelik, becsülik őket. Igen, másként ismerték meg az oroszokat, mint mi. India szabad, független államként másféleképpen kapta a segítséget. Mindez benne volt annak a fiatalembernek az egyetlen mondatában. Kétnyelvűség - még mindig az oroszoknál maradva. Nem hittem volna, hogy olyan kétnyelvűséggel találkozom Delhiben, mint amilyen sokfelé látható. Nem a hindi és az angol feliratok kettőssége tűnik föl, amit vártam. Az angol ugyan megvan, mellette azonban sok helyen orosz kiírások tájékoztatják a vevőket a boltokban, piacokon, elárusítóhelyeken. Sok az orosz a fővárosban, de lehet, hogy vidéken is. A Delhi Egyetem 56 XII. évfolyam 6. szám—2002. június
