Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Káló Béla: Egy zenekarban
nekünk, Benedek Elek-meséket és Gárdonyi Láthatatlan emberét. Rám igen nagy hatással voltak ezek a felolvasások. Nyolcadikban egy igen fiatal, frissen végzett tanítónő, Klárika tanította a fizikát és a kémiát. Velem együtt minden fiú beleszeretett a fizikába és a kémiába. Dávid Klárának hívták. Vajon hol él most és mit csinálhat most? Szép-e még mindig? Emlékszik-e ránk? Egyik versedben írod, ott van csak otthon az ember, hol temet. Kiket temettél el? Első halottam anyai nagyapám volt, anyai nagymamámat nem ismertem, még születésem előtt, fiatalon meghalt. Nagyapa nyolcvankét évesen távozott közülünk, én tizennégy éves voltam akkor. Úgy emlékszem, nem rázott meg túlságosan a halála, akkor még természetes dolognak tűnt, hogy az öregek meghalnak. Fiatalon halhatatlannak hiszi magát az ember. A halál olyan valami, ami mindig másokkal történik meg. Csak amikor a rögek zuhogni kezdtek a koporsóra, az a szörnyű hang rémitett meg. Azt a hangot nem feledhetem azóta sem. Felnőtt, csaknem harminc éves voltam már, amikor meghalt édesapán édesanyja nyolcvankét éves korában. Apai nagyapámat szintén nem ismertem, ő is fiatalon távozott. Nagyanyámat nagyon szerettem, sokat voltunk együtt, sokat segitettem neki a mezőn. Volt három holdacskája kis tagokban szanaszét a határban. Azt híresztelte, hogy én tudok legjobban kapálni az egész családban. így gondolta-e valóban, arra nem innám meg az arzént, lehet, hogy mama jó pszichológusként így akart ösztönözni. A mezőről ő tért haza a legkésőbb a faluban. Szívós, hajlott hátú, csontos öregasszony volt, fiatalkorában állítólag a falu legszebb lánya, menyecskéje. A korabeli fényképek alapján ez nagyon is hihető. Afféle baráti viszony alakult ki közöttünk, sokat mesélt nekem a régi időkről, én pedig elmondtam neki a verseimet. Amikor kollégista lettem és időnként hazautaztam, de még nős koromban is hazalátogatások alkalmával mindig ott sündörgött körülöttem, elővette zsebkendőjét, amiben megspórolt pénzecskéje volt, s rámerőszakolta, vegyek belőle valamit magamnak. Halála nagyon megviselt. A Zsoltár című, róla szóló verem helyet kapott első kötetemben. Ez egy sirató voltaképpen, amit akkor írtam, amikor élt nagymamám. Az, hogy megírtam, még nem lett volna baj, de eléggé meggondolatlanul meg is jelentettem. Gondoltam, Szögligeten úgysem olvassa senki az Élet és Irodalmat. Tévedtem. Nagyanyám keresztlánya olvasta a verset, igaz, akkor ő már nem a faluban élt, és dörgedelmes levelet írt a rokonoknak, hogy milyen csúnya dolog az, hogy őt nem értesítették a keresztanyja haláláról. Szerencsére ez a dolog nem jutott nagymama fülébe, gondolom, rosszul esett volna neki, hogy már életében elsiratom. Voltak-e, vannak-e hobbijaid? A legutóbbi Ki kicsodában a túrázás szerepel hobbiként. Egy időben valóban kedvenc időtöltésem volt a családdal együtt az erdőjárás, a gombázás. Amikor a lexikon adatlapját töltöttem ki, megfeledkeztem róla, hogy féloldali bénult vagyok és már évek óta nem túrázom. A reflexek, ugye. Ma már nincs különösebb hobbim, hacsak az unokázás nem. Szívesen vagyok együtt a kicsikkel, a négy és fél éves Ákossal, a hároméves Lillával és az egyéves Szabolccsal. Szeretek olvasni, de ez inkább szakmai követelmény, mint hobbi, jóllehet, nagy gyönyörűség. Gyerekkoromban nagy gyűjtőszenvedély kerített hatalmába, gyűjtöttem mindent: bélyeget, gyufacímkét, képeslapot, régi pénzt, de még szalvétát is, amit csak lányok gyűjtöttek egyébként. Egy szép bélyegért talán még az életemet is odaadtam volna, ezt hálistennek senki se kérte tőlem. Barátaim, osztálytársaim, a szomszédok, ha levelet kaptak valahonnét, a borítékot a bélyeggel biztos, hogy nekem adták. Szép nagy gyűjteményem volt, amit aztán a gyermekeimnek ajándékoztam, amikor őket is „megfertőzte” ez a szenvedély. Sok szép emléket őrzök azokból az időkből, emlékszem az Új Hevesi Napló 59
