Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Káló Béla: Egy zenekarban
cXaló *3éla toemeJcawhwn Káló Béla beszélgetése Fecske Csabával Gyerekkorodban nem volt számítógép, se videó, sőt ha jól tudom, Szögligeten még villany se volt. Mivel ütöttétek agyon az időt, milyen játékaitok voltak? Először is volt labda, mióta az eszemet tudom, rajongtam a labdáért. Focibolond voltam és vagyok, gondolok, ezt a „betegségemet” már nem növöm ki. Amikor egészen kicsi voltam, még iskolába se jártam, ritka volt a gumilabda, csak kevés gyerek büszkélkedhetett ilyennel, többnyire rongylabdával játszottunk. Rongylabdát csinálni mindenki tudott, csak egy rossz harisnya vagy zokni kellett hozzá, meg némi rongy, ami mindig akadt a portán. A környéken csak lányok voltak korombeli gyerekek, ezért jobbára velük játszottak, a legtöbbször papás-mamást, volt úgy, hogy négyen-öten vallottak a férjüknek, mondhatom, untam a banánt. Ha került egy gumilabda, labdaiskolát játszottunk. A falhoz vagy a földhöz pattintgattuk a labdát, közben különböző kunsztokat csináltunk a kezünkkel. Emlékszem az első igazi labdámra, amit úgy nyolc éves koromban kaptam a keresztszüleimtől, akik az ország másik végében, Biharkeresztesen éltek. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben. A többiek labdái elbújhattak volna az enyém mögött. Nagy, kékpettyes gumilabda volt, majdnem akkora, mint egy foci. Egyből dekázgatni kezdtem vele az udvaron. A többiek addig-addig rágták a fülemet, hogy menjünk a domboldalra focizni, míg végül kötélnek álltam. Egy falka gyerek jött utánam, köztük nagyfiúk is, akik hatalmasakat tudtak rúgni. Egyikük bele is rúgta a csipkebokorba, mire a labda csak annyit mondott: szissssz! Kilyukadt, kilehelte a lelkét. A szívem majd meghasadt, eltört nyomban a mécses. Sajnáltam a labdát, meg röstelltem is a dolgot keresztszüleim előtt. A labdázás mellett kedvenc játékom volt a gombozás, meg a bigézés, izgalmas volt a bújócskázás is, a padláson, csűrben úgy el lehetett bújni, hogy órákig is kereshettük egymást. Gombozni minden fiú szeretett. A gomb igen értékes volt a mi szemünkben. Mi még nem kaptunk zsebpénzt a szüléinktől, legföljebb néha pár szem cukorkát vagy egy fagyit, ha jött Ramada, a vándorfagyis. A pénzt a gomb helyettesítette, az volt a mi fizetőeszközünk. Egy drótra fűzve mindig a nyakamban hordtam a gombjaimat, készen arra, hogy a cimborákkal bármikor leálljak gombozni. Ökölnyi lyukat vájtunk a földbe, a lyuktól néhány lépésnyire vonalat húztunk, és onnét dobtuk a gombot a lyuk felé. A játékos annyi gombbal vehetett részt a játékban, amennyivel csak akart, amennyit nem sajnált kockára tenni. Aki a legjobban megközelítette a lyukat, vagy éppen a lyukba dobott, az dobhatott először, és aztán a többiek a helyezés sorrendjében a játékban résztvevő gombokat. Amennyi gombot a lyukba dobott, annyi gomb volt az övé. Az óra közti szünetekben is ezt játszottuk. Ha két fiú összetalálkozott, annak csaknem mindig gombozás lett a vége. A másik nagyon kedves játék a bigézés volt. Ezt is inkább a fiúk játszották. A bige arasznyi hosszú, mindkét végén kihegyezett botocska, amit egy bottal a lehető legmesszebbre kell ütni, miután a földről a levegőbe pörgettük. Réten, legelőn játszottuk, különben az ablakok látták a kárát. Nagyon szerettem sportolni, egyszer berendeztem az udvarunkat stadionnak, volt távolugró és magasugró gödör, dobókör, kosárlabdapálya, súlyemelő csarnok. Versenyeket Új Hevesi Napló 57
