Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Alabán Ferenc: Kisebbségi magyar irodalmak jelene és perspektívája
távolodó régiókká, provinciákká, azért sem, mivel a magyar irodalom „szellemi köztársaságában” az utóbbi évtizedben minden kisebbségi rész egyenrangú, legyen bár Kolozsvárott, Ungvárott, Újvidéken vagy Pozsonyban. A közös anyanyelven kívül a következetes igazmondás tisztasága és a dolgok kimondásának bátorsága az a morális erő, amely összetartja az egyetemes magyar irodalom kisebbségi darabjait, s melynek hatóereje élteti az írókat úgy a kisebbségi sorsban, mind a távolabbi országokban.- Az ezredvég kisebbségi magyar irodalmaiban több generáció él és alkot egyszerre - ez a tény több-kevesebb bizonyossággal hangsúlyt is kap a kötetben. Az ún. első nemzedék tagjai nem érték meg ezt az időt. Az ún. középnemzedék tagjait jórészt 1956 vihara szórta szét, a szülőföldjükön maradtak életét és munkáját pedig a hol keményebb, hol puhább diktatúra és a magyarságtudat megőrzéséért folytatott létélmény és -küzdelem határozta meg. Legjobbjaira már a 60/70-es évek fordulóján felfigyelt a kritika (Bálint Tibor, Farkas Árpád, Gion Nándor, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Székely János, Szilágyi Domokos, Tolnai Ottó, Dobos László, Duba Gyula és mások). A második világháború után születettek eszmélése egy fellazult diktatúra időszakára esett, s ha voltak is konfliktusaik, komoly üldöztetésekkel már nem kellett szembenézniük. E nemzedéki körben új jelenségnek számít - s ezt a kötet kellőképpen kiemeli -, hogy az erdélyi, vajdasági és felvidéki írók, költők mellett, különösen a politikai rendszerváltás után, egyre hangsúlyosabban vannak jelen a kárpátaljai alkotók. Ez a tény azt jelzi, hogy az évtizedeken át mesterségesen elfojtott nemzet(iségi)-tudat - mihelyt lehetőség nyílik rá - újból eleven és meghatározó forrásként, motívumként jelenik meg.- A regionalizmus fogalmához a magyar irodalomban az utóbbi évtizedekben többféle tartalomtöbbletet és értelmezhetőségi formát kapcsoltak. Ezek a lehetőségek az értékelő szempontok által váltak minősíthetőkké, akár a „paraszti kultúrára”, tehát egy „nem technokrata, alternatív-természeti megértésmodellt” jelentve, akár a későbbi „térségi interkulturális összehasonlításnak” a lehetőségét mutatva, vagy éppen több kisebbségi magyar alkotó által felvállalt, bizonyos előző hagyományokra is visszatekintő „középeurópaiság” - gondolat aktualizálását tűzve ki célul az írók alkotói-ideológiai identitásának meghatározásakor. A kultúraközi viszonylagosságok egyfajta átesztetizálási folyamatot is elindítottak, igaz, az irodalom fogalmának értelmezése kisebbségi körökben nem fedte le teljesen az anyaországi irodalomértelmezés minden szintjét, rétegét és esztétikai minőségét. A rendszerváltás megteremtette az összmagyar irodalomban való reális gondolkodást, másrészt (főként az újabb irodalomelméleti irányzatok hatására) előidézett egyfajta differenciálódást, mely a kisebbségi irodalomban is fokozatosan éreztette a hatását. Tényként kezelendő, hogy az egyes kisebbségi magyar irodalmak is részekre bomlottak, sőt atomizálódtak, maga az irodalom is leértékelődött. Ebben a légkörben még inkább különválik az ún. „közösségelvű” és az ún. „szabadságelvű” irodalmi irányzat, mely nehezíti az irodalmi kánon formálódását, mivel ezek az irányzatok különböző forrásból táplálkoznak, szemléletük, valóságvonatkozásuk, módszerük és eszköztáruk is eltérő. A hagyomány és a modernség (újítás) bizonyos értelmű ellentéteként is felfoghatók, melyek esetenként egymással szemben is érvényesülnek, s így dialógusuk nehézkessé vagy éppen lehetetlenné válik. A mai kisebbségi lét új kihívásait a valóságközeli, történeti megközelítésű, ha kell metaforikus, ironikus, groteszk motívumokkal dimenzionált, létdokumentációt és létértelmezést teremtve a „közösségelvü” kisebbségi irodalom adja az olvasónak. A másik jellegadó irányzat képviselői a fiatal alkotói generációból kerülnek ki, s az ún. „szövegirodalom” művelői. Mint posztmodemek 42 XII. évfolyam 5. szám—2002. május
