Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)

2002 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Szőke haj, kék szemek, Akkord, Négysoros, Hajnali rigó

amitől a kutyák megvadultak, csaholva rontottak neki a palánknak. Én csak mosolyogtam a tehetetlenségükön. De a mosoly hirtelen az arcomra fagyott, a kapura az volt kiírva krétával: PIRI ÉS LALI EGYPÁROK! És alatta nyíllal átlőtt szív. Ez csak a Guszti müve lehetett, hasított belém a gyanú. Még ilyet, hogy Piri meg én! Micsoda képtelenség! - füstölögtem magamban, s mint akit hidegen hagy ez az egész, egykedvűen bandukoltam tovább. De nini! A következő kapura is ki volt írva a két név, a rajz is ott volt. Ekkor már elkapott a harci idegesség, s futni kezdtem. Végig az utca minden kapujában ott virított a fehér krétás felirat. Nem tűrhettem ezt a szégyent! Előkotortam a zsebemből egy marék kócot, és megpróbáltam eltüntetni a feliratot, ám a deszkák szálkásak voltak, hát nem sikerült. Fogtam hát egy krétacsonkot, s nekiláttam, hogy legalább az én nevemet olvashatatlanná tegyem. De ilyen az én formám! Mert ki állt mögöttem, amikor a krétát a deszkához nyomtam? Piri.- Látom, szorgalmasan dolgozol, hogy hírbe hozz, szégyelld magad! - mondta, s faképnél hagyott. Én meg csak álltam ott, földbe gyökerezve.

Napokig nem mozdultam ki otthonról, mindig találtam magamnak valami elfoglaltságot. Kisepertem az udvart, rendet csináltam a padláson meg a kamrában, vagy ha végképp kifogytam a tennivalókból, felmásztam a boglya tetejébe és hanyatt fekve bámultam a felhők vonulását, mig bele nem szédültem. Gusztival nem óhajtottam találkozni többé, noha néhányszor már megkísérelte diplomáciai úton a közeledést. A húgával üzent, aki az én húgomnak adta át, majd a húgom nekem, úgyhogy mire hozzám értek, többnyire nagy változáson estek át ezek az üzenetek. Egyikre se válaszoltam. Esténként korán a szobába húzódtam, elővettem a Toldit vagy a Hajótöröttek szigetét, egy Vernét vagy egy Coopert, és olvasni kezdtem. Azelőtt pillanatok alatt belefeledkeztem a mesébe, most azonban azon kaptam magam, hogy gondolataim Piri körül járnak. Lenvirág színű szemét látom, pisze orra körül azt a néhány szeplőt, amire korábban sose figyeltem, jóllehet két éve ül mellettem a padban. Sokszor eszembe jutottak felsüléseim. Ilyenkor mindig elhatároztam, hogy bosszút állok Gusztin. De hogyan? Semmi értelmes nem jutott eszembe. Aztán meg azon kezdtem töprengeni, milyen hőstettet kéne véghezvinni, amitől nagyot nőnék a Piri szemében, ami feledtetné csúfos kudarcaimat.- Beszélnem kell veled! - állított be Guszti egy verőfényes délelőtt. A lépcsőn ültem, egy szajkót figyeltem a diófán.- Mit tudnál te mondani, ami engem érdekelne? - mondtam flegmán.- Talán tudnék - halkította le a hangját sejtelmesen.- Hát akkor ki vele! - mert persze, hogy furdalt a kíváncsiság.- Piri üzent - itt egy kis hatásszünetet tartott, de én ügyeltem, hogy arcom ne árulkodjék az izgalomról.- A Nyíresben vár hétkor. Találkozhatnátok, ha te is úgy akarod.- Hazudsz! - mondtam indulatosan.- Ha nem hiszed, győződj meg róla te magad - mondta, és otthagyott kétségek

között.- Elmenjek, ne menjek? Tépelődtem, nem bíztam már szemernyit se Gusztiban. Mintha hideg vízből forróba ugráltam volna. Elmegyek, döntöttem, de a következő pillanatban már azt gondoltam, hogy mégse megyek.

Hét óra előtt jóval ott voltam a Nyíresben, egy mélyedésbe lapulva lestem, eljön-e. Lassan vánszorogtak a percek. Még elgondolni is szörnyű volt, hogy nem jön el, csak Guszti kárörvendező képét látom majd, ő találta ki az egészet, hogy jót nevessen rajtam.

Új Hevesi Napló

31