Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Konok kunok
Két hónap múlva áthelyezték egy kisebb üzemi laphoz, ahol készen kapták az ideológiai tárgyú cikkeket. * Húsz év telt el. Kun Pista Istvánná érett, s hajdan dús haja helyén meg-megcsillant a napfény. Jó néhány szerkesztőséget végigjárt, s már külföldi lapokban is megjelent egy- egy írása. Sok mindent sikerült megvalósítania ifjúkori álmaiból, de a legfontosabb még váratott magára. Egy olyan lap, amelyik kendőzetlenül kimondja az igazat, s nem kötődik semmiféle ideológiához. A kollégái csak nevettek rajta, ha fehér asztal mellett terítékre került a téma, és olyanokat mondtak, hogy a sajtó a politika szolgálóleánya, meg hogy az újság maga a pártok szócsöve. Olyan is volt, aki a szolgálóleányt utcalánnyá keresztelte át, s ő akart lenni a stricije, akinek az utolsó fillérig elszámol az a ribanc. Tudta ő is, hogy igazuk van, de valahol legbelül berzenkedett benne valami, hogy talán mégse törvényszerű, hogy így legyen. Talán lehetne ezt másképp is csinálni. Talán... Ahogy az egykori mesterek. Jött ez a rendszerváltozásnak nevezett ideológiai csere. A tegnapi elvtársakat uraknak kellett nevezni, s mindenki pártot akart alapítani. Szinte napok alatt változott át a felszín, a mély azonban csak egyre zavarosabban háborgott. A szebbnek, jobbnak, igazabbnak ígért jövő farfekvésbe ment át, és sehogy se akart megszületni. A felszámolt, vagy fillérekért eladott vállalatok elsőként az üzemi lapjukat szüntették meg, aztán a munkásszállót és a bölcsődét. Az egykori üzemi újságírók hada vált munkanélkülivé, s fél áron kínálták magukat, mint a vénülő utcalányok, akármilyen ideológia bármilyen stílusú kiszolgálóinak. Kun is próbálkozott. Alapított önkormányzati lapot, szerkesztett garantáltan pártsemleges magazint, de végül is mindenütt rá kellett jönnie, hogy az emberi butaság határtalan, a semlegesség meg addig tart, míg többet nem ígér valaki. Egyik nap a klubban összeakadt egy régi kollégájával. Neki sikerült a felszínen maradnia. Büszkén mesélte, hogy turnusvezető lett, több mint ötven ember dolgozik a keze alatt. Házat vett a Svábhegyen, van egy nyaralója a Tisza-tónál, egy meg a Bükkben. A múlt héten kapott új autót a cégtől. Csak hát... hiányoznak a régi haverok, a kollégák. Valahogy össze kéne hozni a régi stábot. Újra kéne inditani azt a régi lapot. Ő tudna is hozzá tőkét szerezni a mostani cégétől. És ebben még az is jó, hogy külföldiek, nem érdekli őket a hazai politika. Ha nyereséges a lap, azt írnak, amit akarnak, senki se ellenőrzi az anyagokat. Egyetlen cenzoruk lesz: a lelkiismeret.- Ha ez valóban így lesz, tőlem akár holnap is elkezdhetjük is - mondta Kun, és a remélt jó vásárra meg is itták az áldomást. Akár hajdan az öreg Bence, de Kunnak ekkor ez eszébe se jutott. A lap valóban megindult, s Kun Pista reggeltől késő estig a vidéket járta. Polgármesterekkel tárgyalt, riportot készített a munkaközvetitő előtt tébláboló munkanélküliekkel, interjút az új nemzeti tantervet szülő pedagógusokkal. Fölkereste a külföldi mamutcégek hazai leányvállalatait, s csodálkozott, miért nem akarja őt fogadni az igazgató. Vállalkozókat faggatott az üzleti sikereikről, és zokon vette, amikor az interjú végén bejelentették, hogy holnapután délben várják az impórummal. Azaz a cikk piszkozati példányával, s majd akkor eldöntik, mit közölhet belőle a lap, mit nem. Mert hát ugye nem mindegy... Az üzleti imázs, meg minden... Aztán jött a kedves szerkesztő kolléga, aki annyira szeretett volna a régi stábbal dolgozni, és bejelentette, hogy mégsem fizeti ki az útiköltségüket. Neki ez így nem gazdaságos. Inkább ötszáz forinttal többet ad oldalanként, s a megjelent terjedelem alapján Új Hevesi Napló 27
