Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Konok kunok
J ©T JQá&x/á /amoJc Kun Pistának nemcsak a neve volt kun, hanem a jelleme is. Ősei a sziket termő alföldi legelőkön terelgették nyájaikat, ahol kevés szóból is értett az ember, de annak a kevésnek helyénvalónak kellett lennie. Mert ha nem... Hát bizony könnyen meglódult a rézfokos, meg a vasalt végű pásztorbot. Igaz, az ő apja, nagyapja már se birkákat nem terelgettek, se fokossal nem verték be a szomszédok fejét, de a vacsora utáni csendes beszélgetéseken gyakran felidézték az elődök nevezetes, generációkon átívelő cselekedeteit. Gyakran fölemlegették például az öreg Kun Jánost, aki olyan gyorsan szedte a lábát, hogy háromfalunyira előreengedte a fiát a szekérrel, a hatodik határban meg már várta őket az árokparton pihengetve. Meg az öreg Bencét, aki a szomszéd falu vásárában eladta az üszőjét. No, persze a jó vásárra illik meginni az áldomást. Emelgették is a poharat, amíg az üsző árából tellett, s rájuk nem szakadt az éjszaka. Akkor aztán a kocsmáros ajtón kívül tette a szűrüket, s az öreg Bence elindult találomra, toronyiránt. Koromsötét volt az éjszaka, még csak egy csillag se gyűlt az égen. Ment, ment az orra után, úgy érezte, már a világból is kifutott, míg egyszerre csak megpillantott egy ablakot, amelyikben megcsillant a fény. Odabotorkált hát, és bezörgetett.- Engedjetek be, atyámfiai, én vagyok! De mivel semmi válasz nem jött belülről, azt hitte, megorrolt rá az asszony, s nem akarja beengedni. Leterítette hát a subáját, maga mellé vette a bunkósbotját, és békésen elszunyókált. Hajnalban talált rá a temetőcsősz a kripta ablaka alatt. Úgy horkolt az öreg, majd kitörtek belé az ablaküvegek. Meg az öreg Molnár István, a szépapja, aki kovács volt. A felesége meg libákat tartott, azzal piacozott. Vagy száz libát nevelt az udvarban. Egyik nap éppen a kaszát kalapálta az üllőn Molnár István, amikor egy csapat kíváncsi lúd nyújtogatta be a nyakát a műhelybe.- Hé, Mari! - kiáltott ki a feleségének. - Hajtsátok el innét a libákat, mert mindnek lekaszálom a fejét!- Jól van, no, majd mindjárt elhajtjuk! - így az asszony. Az öreg - de tán akkor még nem is volt olyan öreg - még szólt vagy kétszer, aztán kilépett a műhelyből és megsuhintotta a kaszát. Másnap az egész falu ludaskását evett. A nagyapjáról csak egy történetet hallott, amikor az üvegező kalapáccsal beverte a nagypofájú leventeoktató fejét. Az apja meg állítólag legénykorában elagyabugyálta a későbbi téeszelnököt. Ők azonban nem erre voltak büszkék, hanem arra, hogy amikor kikerült a kezük alól, azzal mindig elégedettek voltak a megrendelők. Hét határban nem akadt olyan ember, aki becsmérelte volna a Kunék asztalosmühelyét. Pistát a városba sodorták a történelmi szelek - a rossz nyelvek szerint szellentések. Abban az időben történt ez, amikor a fútballpályák környékén az a szlogen járta, hogy „kis pénz, kis foci”. A gyárak műhelyeiben meg: „Ők fizetgetnek, mi dolgozgatunk.” Ő dolgozni akart, ahogy otthon tanulta mesterember apjától, nagyapjától. A többiek kiröhögték, és bebizonyították neki, hogy munkával nem lehet pénzt keresni. Aztán úgy hozta a sors, hogy betüvető lett. Fogaskerekek helyett újságcikkeket kellett gyártania. Korábban a fogaskerekek egy kis motor alkatrészei voltak. Ezek a cikkek is egy kis újság hasábjaira kerültek. Egy üzemi lapéra. Olyan emberekről, olyan embereknek kellett hétről-hétre írnia, akikkel naponta találkozott a gyárudvaron. Akikkel Új Hevesi Napló 25
