Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Braun Melinda: Egy nap
rajongva szeretett arcon - nem meri. S még az elhagyatottságnál is jobban fáj a gyerekeknek az, hogy most, amikor végre itt van, nem bújhat oda Hozzá. De az anyja még csak rá se néz. Nincs ideje érzelgősségre... Sok a munka, s most tehetetlen dúhvel gondol a főnöke kárörvendő arcára, amikor gúnyos lenézéssel nyomta kezébe a fizetés nélküli pluszmunkát, a szemét! De én majd megmutatom! - gondolja. S még most is olyan mérges, hogy észre sem veszi, hogy a gyerek kezét a fájásig szorítja meg... Az meg nem szól... S amúgy is: a Nő mostanában egyáltalán nem vette észre, hogy gyereke van, a szemével talán látta, de a szívével nem, hisz az vak lett és közönyös... Elhessegeti a gondolatot: a gyerekek mindent kibírnak, s ez itt amúgy is olyan önálló már, nincs is már szüksége a saját anyjára; most is, hogy csurogtak a könnyei, hogy el kell mennie az óvodából... s a Nő úgy érzi, hogy ő már csak arra jó, hogy vacsorát főzzön... De mindegy! Neki most azzal kell törődnie, hogy végre megmutathassa: ő egy kiegyensúlyozott, sikeres nő, s nem, Nem! Ő senkinek soha többé nem lesz kiszolgáltatva, ó nem, abból nem esznek! Ő majd megmutatja! S megfogadja, hogy soha többé nem fog semmit sem érezni! Egyszer érzett... akkor igazán érzett, s mi lett a vége: ő szeretett, egeket tudott volna megrengetni a szerelemével, a csillagokat is lehozta volna Érte... de ostoba volt, s elhagyták, megcsalták, s az a tetű még nyíltan a szemébe is nevetett... Az csak vigyorgott, mig Ő ott állt egyesegyedül a világ összes fájdalmával, keserűségével, megcsalatva... ezzel a gyerekkel a hasában. De a Nő kétségbeesése csak akkor fokozódott az elviselhetetlenségit, a poklok legkínzóbb gyötrelméig, amikor azt kellett éreznie, hogy mindezek ellenére még mindig nem képes gyűlölni azt a Férfit... s ez a kegyetlen fájdalom mardosta a szívét, a hiány miatt zokogott párnába fúrt fejjel, kiáltozva, riadozva minden éjjel... Legyen átkozott minden férfi örökre! S ez a gyerek... - édes Istenem - ez meg tiszta olyan, mint az apja: a füle, a tekintete, a haja, még a mozdulatai is... S ettől minduntalan újra- és újra előidéződtek benne az Egyetlen Férfi vonásai, újra- és újra emlékeznie kellett a kettesben töltött, édes, suttogós, repdeső percekre, s az ő szívét örökre megfagyasztó, rettenetes fájdalomra... Mert csak egy nő tud ilyen mérhetetlenül szeretni, csak egy nő tud ennyit szenvedni, csakis egy nő szíve tud végleg megszakadni, mindezekre a férfi csak könnyedén vállat von... Ha a Gyerekre nézett, mindezt újra- és újra át kellett élnie, így hát mindig gyorsan elfordította a fejét... Szótlanul vacsoráznak, s a Kisgyerek alig tud enni a fájdalomtól, a rettegéstől, s az anyai ölelés kínzó hiányától, ezért is csak újabb leszidást kap: Hát ezért főzök, ezért dolgozom úgy, mint az állat nap mint nap, hogy Te válogass? De a kialvatlanság és az előtörő emlékek miatt a nő sem tud enni. Agyba parancsolja a gyereket, aztán legömyed az íróasztal fölé. Szerette ezt a kis, barna asztalt, s a lámpa sárgán táncoló melegségét, úgy érezte, hogy átöleli őt a fény, s hát az ölelésre nagy- nagy szüksége volt... Sajgó fejjel, tompa aggyal, vöröslő szemekkel kezd dolgozni, s durva szavakkal biztatja magát, gyerünk, gyerünk, be kell bizonyítanom, hogy nem csak a főzésre, s az örökös idegőrlő takarításra vagyok jó, hisz diplomám van, s igenis komoly, törekvő és sikeres lehetek a munkámban is. Fontoskodó mosolyt erőltet magára, s a tükörbe néz - szeretne elégedett lenni a látvánnyal: de a szemfesték, a rúzs mögül is csak egy megfáradt, Új Hevesi Napló 45
