Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Braun Melinda: Egy nap
Cy&wzwi nafi Fáradt szemű, reszkető kezű, megfásult arcú fiatal nő rohanó léptekkel rohan, s erősen szorítva, türelmetlenül cibálja gyermekének aprócska kis kezét. Titkon szereti fogni ezt a pici, selymes kis kezet, de ezt nem akarja érezni, hisz tudja, hogy nemsokára úgyis el kell engednie... A kicsi kökényszemek is érzik ezt, ezért homályossá szomorodnak, s a Kisgyerek lehajtott fejjel, halkan szipog, tudja, hogyha fehérlő gyerekártatlanságával nyíltan zokogna anyja szívének csupán egyetlen kis darabkájáért, annak csak egy sietős pofon lenne a vége, s újból előtűnne az a kemény, ideges ránc a Mama szája szélén... Nem szerette ezt a ráncot, félt tőle... Úgyhogy csak fogta az anyja kezét, ezt a hideg, csontos, de számára mégis biztonságot adó kezet, amely néha - ha a Kisgyerek éjjel a sötétség óriás szörnyeitől megrémülve, felriadva sír, - csodás puhasággal varázsol mindent virágosán boldogságossá... S Ő ilyenkor, végre a gyerekek angyalléptű, legszebb álmait álmodhatta... Most csak nyelte a könnyeit csöndesen, s örült, hogy foghatta a Mama keménylő kezét... Az óvoda előtt anyja hidegül, lélektelenül koppanó szavakkal búcsúzott el tőle, amelyektől csak még jobban fájt mindkettejük szive... Nem ölelte meg az aprócska arcot, csak gyorsan babráló ujjakkal megigazgatta a kabátját, s csakúgy, hirtelen elrohant. A Gyerek sokáig nézett utána, de a Nő egyetlenegyszer sem fordult vissza, csak ment és ment egyre gyorsuló, s egyre hosszabb lépésekkel, mintha menekülne... A Kisgyerek elvonulós gyerek volt - gyakran játszott félrehúzódva a társaitól, s irigykedve hallgatta azok csilingelő kacagását, s megpróbálta a gyermekes rajongással gyönyörűvé szépített, édes Mama-arcot felidézni, de amikor mosolyt akart képzelni az arcra, a kép semmivé mosódott. Ilyenkor aztán újra és újra, fel-felpatakzóan, kitárt karokkal, csak sírt és sírt... Teltek az órák, elfogytak forró könnyei, s perceit a Mamára várakozása rejtegetett bizakodása tölthette ki. Most majd biztosan időben jön, talán most majd jókedvű lesz, eléje szaladhat, s az anyja majd felkapja őt, s forogva-forogva nevetnek majd egymásra... s beszélgetnek majd a csigákról, a katicáról, leguggolnak majd egy-egy tarkálló falevélért, közös titkaik lesznek, s egymást ölelve szövögetnek majd szépséges meséket... De a Nő késik, késik... s az ő kis lelke félelemmé facsarodik össze, mert minden perc után biztosabb lesz, hogy a Mama elhagyta őt, mert hisz már régóta nem is szereti őt, régóta csak rángatja a kezét, régóta csak haragosan összevont szemöldökkel néz rá, s most végleg itthagyta őt, s egyszerre olyan hatalmassá tágul a világ, s a Kisgyerek egyre kisebb és kisebb lesz benne... Kapkod a levegő után, egész testében remeg, a torka elszorul, szívének minden dobbanását dübörgésnek hallja, s csak fél, csak fél, ez még az éjszaka szörnyeinél is félelmetesebb, de az anyja mégsem jön... Fuldokol, nyeldekel, mintha minden-minden körbe-körbe forogna körülötte, suttogva kérleli a Jóistenkét: kérlek szépen, add, hogy a Mama megérezze azt, hogy mennyire szeretem őt... S amikor a gyerek már minden reményét és könnyét kizokogta magából, megérkezik a Mama. A Kisgyerek ujjongva szeretné átölelni s megcsókolni, de - látva, hogy az anyja égszín szemei megtörtté tévő, reggeli fáradtság már megjegesedett az általa 44 XII. évfolyam 1. szám—2002. január
