Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - KÖZÉLET - Krupa Sándor: A sarló-kalapács áldozatai
semmit sem tudunk. Pedig bizonnyal nem voltak kevésbé buzgók a magyarirtásban, mint itthon maguk az úgynevezett „magyarok” Kitelepítés címén 250 ezer embert vertek ki háza négy fala közül, és csordaként sürítették be őket ólakba, istállókba, csak azért, mert a zsarnokoknak nemkívánatos elemeknek számítottak. Nógrádi Sándor, 1956 előtt a néphadsereg legfőbb vörös politikai tisztje írta a Rákosi-korszakról: „Ahhoz, hogy valakit internáljanak, nem sok kellett. Ahhoz, hogy valakit kitelepítsenek, úgyszólván semmi sem kellett azon kívül, hogy „nemkívánatos” elemnek nyilvánították. Budapesten még akkor is, ha történetesen ott született, és semmi bűnt nem követett el. Mikor erről az igazságtalanságról Moszkvában a már lebukott Rákosival beszélgettek, ezt mondotta. „Hadd érezzék, a szentségit, hogy proletárdiktatúra van! Forradalmi törvényesség fából vaskarika!” A Rajk-per által is sok ember kerülhetett börtönbe, mert amikor már vagy félezret kiengedtek közülük, még mindig háromezer maradt bent. És az 56-os szabadságharc áldozatai? A harcokban háromezer halt meg, tizenkétezer megsebesült, 200 ezer Nyugatra menekült. Méray Tibor, aki maga is e kor fiatal kommunista írója és a forradalom szereplője volt, Nagy Imréről írt könyvében írja: „Magyarországon a forradalom leverését követő hónapokban terrorhullám söpört végig. A megrögzött sztálinista elemek, akiket a forradalom megalázott, s néhány napig létükben is fenyegetett, most könyörtelen bosszút álltak hatalmuk rövid elvesztéséért, egyes társaik haláláért, meglincseléséért. A forradalom alatt készített fényképek besúgások, személyi gyűlölködésük alapján tízezrével tartóztatták le az embereket, elsősorban fiatalokat és munkásokat. A halálos ítéletek száma 2000-2500-ra tehető. Az ismert nevű bebörtönözöttek mellett a névtelenek száma több tízezerre rúgott. Per pert követett, zárt tárgyalás zárt tárgyalást, mivelhogy a bírósági eljárások kivétel nélkül a nyilvánosság és a sajtó kizárásával zajlottak le. Legtöbb esetben még az ítéleteket sem hozták nyilvánosságra.” Ezek a bíráskodások és a szabadságharcosok elintézése nem történt meg egy év alatt, hiszen Nagy Imrét és társait is csak 1958 nyárközepén végezték ki. Méray nem említi azt a tömeget sem, amit az oroszok az ifjúság közül a Szovjetunióba szállítottak. Pedig ez akkora arányú volt, hogy azt hihették az emberek: egy fiatalt sem hagynak vissza az országban. Ugyanekkor a román kommunisták is terrorakciókat kezdtek az erdélyi magyarok ellen, mert együttéreztek a magyar forradalommal. Ezrével vetették börtönbe a magyarokat, vagy deportálták a Duna-deltába. Sok száz román egyetemi hallgató és értelmiségi hasonló sorsra jutott. Bizonnyal voltak ilyen áldozatok cseheknél, lengyeleknél, keletnémeteknél és Titóéknál is. Azt bizonnyal tudjuk, hogy a Szovjetunió kegyetlenül sújtott azokra az oroszokra és főként nemzetiségi eredetű katonákra, akik Magyarországon a felkelőkkel rokonszenveztek vagy nem voltak hajlandók a szabadságharcosokkal tűzharcba bocsátkozni. Ugyanígy sújtott azokra a civilekre és diákokra, akik a magyar forradalmárok iránti együttműködésüket nem rejtették véka alá. Számukra külön „magyar tábort” állítottak fel. Világviszonylatban a kommunizmus azt jelenti, hogy legalább harmincmillió ember menekült el onnét, ahová a kommunizmus betette a lábát, vagy szellem uralomra jutott. Ezek a menekülések napjainkban is áradatszerűen folytatódnak, és növekedésüknek csak a legkegyetlenebb akadályok szabnak határt. Akkora mennyiség ez, hogy csak tengerhez hasonlítható. Harmincmillió ember menekülésének, hontalanságának, semmi nélkül új élet kezdésének elviselhetetlen gyilkos holttengere. Pedig a kommunizmus 84 XII. évfolyam 4. szám—2002. április
