Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Homa János négy éve, A Hitetlenség Gyülekezete
A gyűlölet elveti magát a szeretetet, mikor gyűlölete tárgyát gyűlölhetőnek, megvetendőnek nyilvánítja. ítélkezik az Atya helyett, holott erre soha senki nem jogosította fel. Támadni és megsemmisíteni próbál, holott nincsen joga széjjelrontani a másik ember, a másik élőlény földi valóját, hiszen az alkotásból nem kért, és nem is kapott részt soha. A gyűlölet sérti és támadja a vallás lényegét, Isten és ember kapcsolatát, annak szeretetteljes voltát, melynek alapja a kölcsönös bizalom és megbecsülés. Ma már nemcsak a liturgiát parodizálja, hanem jószerivel Istent is, akinek pedig létét köszönheti. O nem köszön meg senkinek semmit. Ő nem tartozik senkinek semmivel. Ő mindenkinél fontosabb, mindenkinél többet tud, mindenki elé állhat. Tekinthetjük mindezt ügy, mint a dackorszakban vagy a kamaszkori lázadás idejében a gyermeki lélek kínlódását. Közelíthetünk hozzá szeretettel vagy szigorral, a negatív érzelmi hullám elmúltáig maga a jelenség úgyis szinte kezelhetetlen. Mindentudása hamis tudatában egyetlen „tudását” éli ki: a rombolást, a féktelen pusztítást, mely soha nem más, mint a gyermekek oktalan civakodása, egymás homokvárának széjjelontása. S ha sikerült megtennie, amire vágyott, jönnek az ütlegek, egymás kölcsönös büntetése, nyomorult civakodás a romok fölött. Hányszor, hány változatban élte már át mindezt az emberiség...? Hányféle módszert tudott kitalálni ennek megakadályozására, féken tartására? Ugye, hogy egyetlen hatékony módot sem?! Holott mindnyájunk közös feladata, jövőbeli célja, hogy ezt az évmilliós kérdést megoldjuk, mielőtt végképp kezelhetetlenné válik, akár az elvadult gyermek, aki többé már nem lát más módot az őt kínzó érzések feloldására, mint a szökést vagy a fékevesztett tombolást. Igaz, a szökés nem oldja meg a kérdést, csak eltávolítja a szenvedő feleket egymástól. A tombolás pedig úgy oldja meg a „tulajdonjog” kérdését, hogy elpusztítja a birtokvita eredeti tárgyát. Ergo az egész küzdelem értelmetlenné, okafogyottá válik. A Hitetlenség Gyülekezete mégis minden korban összegyülekezik, hogy véghezvigye sátáni tervét: széjjelrontani az Isteni Művet, Isten és Ember közös alkotását, az ihletett darabokat, köztük magát a Lélek Templomát, az Embert is. S hogy ennek a küzdelemnek mennyi értelme van, arról mi sem beszél beszédesebben, mint a rombolások „színhelyei”: a Természet a pusztításra a természeti csodákkal felel; az ember porhüvelye ugyan elpusztítható, de túléli őt az Eszme, mely istenlényegü. A csúfondárosok pedig önnön kelepcéjükbe esve vergődnek, és soha nem tudnak megelégedni semmivel, bármennyit érhetnek is el - földi, anyagias értelemben. A Természet csodálatos ünnepén, a tavaszi újjászületésben lehetetlen meg nem látni ezt a tanítást. Lehetetlen rá nem csodálkozni és együtt örvendezni az új életre keltekkel, a megmenekültekkel és új lehetőségeket hordozókkal, a minden évben egyre fíatalabbnak és szebbnek tűnő Természettel, a Lények Ünnepével. Van-e szebb hivatásunk, mint felmutatni mindazt, amit megalkothattunk és megmenthettünk mások számára is? Van-e értelmesebb célunk, mint felnőtté vált, lehiggadt és megkomolyodott, hajdani gyermekekként immáron józan fejjel és tiszta tudattal igeneim azt, aki bennünket is igenei, mert hiszen megtart újabb feladatok elvégzésére, újabb eredmények elérésére, lelkünk tökéletesedésére? S ha mégis akad, akit a fentiek nem győznének meg, az gondolkodjon el a következőkön: vajon az ellenkezője, a mindent lerombolni kívánó szándék, a pusztítás kéjes öröme, az örökös ellentmondás és pusztító akarat lehet-e alternatívája a mindent megtartás, minden jót megőrzés szándékának, a gyarapító és gyarapodó isteni valónak? A negatív liturgia hamis prófétáinak pedig ez a megfontolandó: a mindentagadás egyúttal önmaga tagadása is. Márpedig ha a nincs sincs, akkor ez a negatív zéró is csak zéró... 80 XII. évfolyam 4. szám—2002. április
