Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Benkóczy György: Pusztai történet
- Tehenes kezire bízzák az őrizést. A kötődés nem csalt mosolyt senkiből. A bojtárok szobormereven ültek lovukon. Gazsi úgy szorította öklében karikását, hogy azt hitte, szétpattan a nyele.- Elválik, hogy őrizzük! - szólt Márton, és felemelte tekintetét. Az ezüstsisakos nem méltatta feleletre.- Én Péter Zsigmond vagyok. Lajos és Kara földesura. A város a pusztától már két éve nem küldte meg az árendát. Marci bácsi megingott. Le akart csusszanni a lováról erre a szóra, hogy odatalpaljon alázatos jobbágyi kézcsókra, ahogy minden őse tette. Lába reszketni kezdett, és egyszerre fátyolos lett szeme előtt a puszta. Az úr van itt! A régi úr fia vagy unokája! Az úr, akinek szántottak, vetettek, arattak, akinek robotolták a keserves életet. Aki hatalom és elnyomás volt, de védelem is, végső menedék. A régi keserves biztonság, a régi világ! Aztán jött a török, és futott előle minden uraság. Hevenyében hányták a holmit szekérre, lóra, hajtották az állatokat rendetlen tömegben. Egy szekeret ő menekített fel a hegyek közé, fel északra. Onnan bujdosott vissza, erdőn, mocsáron, ingoványon. Fiatal házas volt még akkor, volt nevető szemű asszonya, apró gyereke is. Hát azt a hamvába süppedt, elszenesedett kicsiny viskóját nem felejti el, amíg él. Csak az maradt! Meg a föld népe. Feldúlva, elpusztulva, elhurcolva, de kibírta kipusztíthatatlanul, mint a tarack ffi. Megkeményedett.- Az árenda a város dolga. Az enyém az őrizés! — szólt rekedten.- Ősi jussunk bitoroljátok! — csattant fel az úr. Úgy gondoljátok, már most nékünk nem sokat parancsolnak az uraink, töröknek hatalma alatt vagyunk, dézsmát, adót töröknek fizetünk, minek tartozzunk még oda is!- Tatár járt tavaly rajtunk, fojtogat a török is - védekezett Márton.- Mégis van marhátok, lovatok is. Elég a beszédből! Majd a bojtárokhoz fordult:- Csapjatok ki a ménesből ötvenet a javából! Harmadfü legyen! Mindenki vezetékre vesz egyet. Egy óra múlva indulás! A nyárs legörbült a tűzön, a potyka háta megszenesedett. Fojtó, éget szag kezdett terjengem. Nem baj, abból már úgysem eszik senki. A bojtárok tudták, mi következik. Kiterelik a ménest a szállásról. Néhány állatot kötőfékre vesznek. Színleg. Közben megbolydítják a ménest, és neki a pusztának! Akár segítséget is hívhatnak a végháziakból. A fáradt ló hamar lemarad. Szinte megkönnyebbültek, hogy olcsón szabadulnak... Nem ért az úr a méneshez... - kajánkodott Márton magában. Hogy ötvenet? Ötöt sem fognak ki estig. És mindjárt napszállat van.- Hát, ha így van... - adta meg magát látatra. - Hozd az árkányt! - szólt az egyik bojtárnak, és rájuk villant a szeme. - Áztasd is be!- De kötő fékünk nincs... - fordult az úrhoz. A kisbojtár eddig tátott szájjal bámult a fegyveres lovasokra. Most megrándult az ajkán a nevetés. Marci bá ráadásul még kötőféket is zsákmányol... Asse kutya! Az úr észrevette.- Meglesz. De te itt maradsz. Szállj le! - parancsolt Mártonra. Intésére két legény sorakozott a ménesgazda mellé. Marci bá kelletlenül engedelmeskedett. Új Hevesi Napló 39
