Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Káló Béla: A mesebeli három kívánság, Olvasás közben, Széljegyzet egy vershez
Mennyi a jövedelmed? Szeretnél-e gazdag lenni? Rokkantnyugdíjas vagyok, jelenleg ötvenezer forint körül van a nyugdíjam, írásokkal, egyebekkel még kb. ennyit hozzá tudok keresni. Feleségem fizetése még ennyi sincs, minden adódó munkát elvállal, nem mintha nem jönnénk ki a pénzünkből, de szeretnénk segíteni kicsit a gyerekeinknek. Szeretnék-e gazdag lenni? Hát persze. Csak hát a gazdagsághoz vezető út nem smakkol nekem. Ahhoz, hogy gazdag legyél, önzőnek kell lenni, hajtani, könyökölni, olykor a könyörtelenségig, ez az út számomra nem járható, tehát ha figyelembe veszem, hogy lehet gazdagnak lenni - általában -, akkor inkább nem szeretnék az lenni. Képtelen vagyok rá, engem más fából faragtak. Tudom, a pénz nem boldogít, persze a pénztelenség sem. Életünk minőségét szerintem nem az anyagiakon lehet lemérni. Én gyanakodva szemlélem a fogyasztói társadalom anyagi javakat hajszoló őrületét, a tömegkultúra mindent elsöprő erőszakossággát, a newyorkizálódást. Sose éltem jómódban, de nem lázadoztam anyagi helyzetem miatt. Gyerekeinkkel sem volt különösebb probléma, soha nem követelőztek, nem vetették a szemünkre, hogy osztálytársaiknak milyen márkás szerkóik vannak. Elég sok író-olvasó találkozóra hívnak. Szívesen mégy, vagy inkább kötelességednek érzed? Miről beszélsz, érdekli-e az embereket, amit mondasz, amit írsz? Valóban elég sok helyre hívnak, mostanában jártam Karcagon, Tápiószőlősön, Sajókazán, Perkupán, Szuhogyon, Bódvaszilason és itt Miskolcon. Tavaly például több mint harminc meghívásnak tettem eleget, ennek ellenére azt mondom, hogy mostanában egyre kevesebb az ilyen jellegű találkozás az olvasóval. Általában, mert az én esetemben szerencsére nem így van, én valami oknál fogva a szerencsés kivétel vagyok. A fehér holló. Ha hívnak, én szíves örömest megyek- Szívügyemnek tekintem, hogy híveket szerezzek az irodalomnak, a könyvnek. Legtöbbször általános iskolába hívnak rendhagyó irodalomórát tartani. Ezek nagyon laza, kötetlen foglalkozások, amelyeket nemcsak én, hanem a kislurkók is nagyon élveznek. Mesélek nekik a gyerekkoromról, igyekszem az ő nyelvükön beszélni, merítek a diáknyelvből és a szlengből, igyekszem ledönteni azt a falat, amely a felnőtt és a gyermek között meredezik. Felolvasok nekik szánt verseimből, jobbára vidám darabokat, azok könnyebben befogadhatok első hallásra. Az első öt percben tudom, hányadán állok a közönséggel. Ha van befogadókészség, az szárnyakat ad, ellenkező esetben kétségbe esek. Ez utóbbi hálistennek igen ritkán fordul elő. Meg kell mondanom, minden találkozó előtt nagyon izgulok, kiszárad a torkom, liftezik a gyomrom. Lámpaláz. Hiába vagyok túl több száz ilyen találkozón, úgy vágok neki, mint az elsőnek. Ezután jönnek a gyerekek a kérdéseikkel. Ekkorra már feloldódnak, s jönnek a kérdések csőstül. Néha úgy kell beléjük fojtani a szót, mert lejárt az idő. Nagyon kifáraszt egy-egy ilyen találkozó, de élvezem és fontosnak tartom. Hasznomra van, és remélem, a gyerekek és a felnőtt olvasók is tanulnak belőle. Élményt adunk egymásnak. A felnőttekkel nehezebb megtalálni a hangot, de nem lehetetlen. Ha komolyan veszi őket az ember és szeretettel fordul feléjük, nyert ügye van. Nem szabad magas lóról beszélni. Ezerkilencszázhetvenhét óta veszek részt ilyen találkozókon, becslésem szerint olyan két-három-négyszáz alkalommal, és dicsekvés nélkül állíthatom - hát még dicsekedve - hogy két-három esettől eltekintve ezek sikeresek, olykor forró hangulatúak voltak. Emlékezetem szerint eddig egyetlenegy meghívásnak nem tettem eleget, amikor hirtelen kórházba kerültem. Akkor Encsre hívtak, ahol azóta már többször is voltam. Új Hevesi Napló 47
