Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Kossuth Lajos azt üzente
Nem véletlenül mondta azt Bergson, hogy hosszú ideig az igazságot kereste, csak későn jött rá arra, hogy nagy iparkodása helyett bölcsebb dolog lett volna jót cselekednie. Kossuthban is ezt a hallatlan jót, a tett nemes szándékát kell látni. Talán szabad kimondanom, hogy történelmi szerepét ma már, kétszáz évvel a születése után nem lehet és nem szabad meddő elmélkedéssé, játszi, szellemi kötélhúzássá silányítani. Az ő testét valójában is magába fogadó hazának a fiai ott térdepeltek a sínek mellett, és az egyszerű nép fiai közül akár egy is elmélkedett-e még azon a kérdésen, amely évtizedekkel korábban úgy felbolygatta az idegeket; történetesen az a kijelentés, amely szerint Kossuth túlzásba vitt erényei pusztulásba kergették az országot. Akik ott térdepeltek, azok évszázadok során kikristályosodott, ősi bölcsességeket tudtak, ám az ilyen gondolatok idegenek voltak a számukra, idegenek, mert Kossuth erényeiben a saját erényeiket látták. A legtöbb áldozatot, az iszonyú nagy véráldozatot ők hozták. Vártanúk rokonai voltak. A vértanúknak viszont már soha nincs szükségük bírálatra, csak szeretetre, mert ők már véglegesen és örökre megcselekedték azt, amit megkövetelt a haza. Kossuth példája lelket, életet lehel a halottnak hitt magyar jövőbe. Nem véletlen az, hogy a nagy halott szellemisége újjászületik szinte az akkor szárnyaikat próbáló, később hatalmasakká növekvő fiatalokban. Ady Endre még költői nyelvét, a dal ízét próbálgatta, de tételesen, örökérvényűen kimondta, hogy a magyarnak lesz hazája, mert Kossuthja volt. Ha lesz oly kor, hogy a népek előtt A nemzet és a haza összeomlott, S nem lesz hon, csak világ, - a magyarnak Lesz hazája, mert Kossuthja volt!... Abban is valami sorsszerűséget látok, hogy az ifjú Bartók Béla szárnypróbálgatásai is Kossuthhoz fűződnek. Mily gyönyörű az, hogy minden idők egyik legnagyobb zeneszerzője pályája elején Kossuth szellemiségétől indul! Valami csodával határos rendkívüliséget látok abban, hogy a hazáját hamarabb találja meg, mint önmagát. Hiszen a Kossuth-szimfóniában még az ifjú zeneszerző elődeinek és különösképpen Richard Straussnak a nyomdokain haladva állít emléket a nagy történelmi példaképnek. Ahhoz, hogy önmaga legyen, még a magyar nép eddig nem látott, nem ismert titkát kell felfedeznie, annak a legmélyebb lélekrezdüléseivel kell azonos ritmusú szívdobbanást elérnie, akkor lesz igazán önmaga, akkor lesz méltó népéhez és a kossuthi küldetéshez is. Száz évvel ezelőtt egy huszonegy éves zeneszerző kottafejeket rótt a papírra: dallam és ritmus állt egybe. A lehetetlen Titok Kaput ostromolta. Ki lehet-e fejezni zenében a szabadságharc boldog és iszonyúan tragikus eseményeit? A száműzetés lelket-testet tipró szenvedéseit és keserveit? A megalázott ember megdicsőülését és bánatát azért, mert dicsőséget szerzett a hazájának, de szabadságot nem? Bartók már ezzel a szimfóniával is a lehetetlenre vállalkozott. Sikere lett vele, de ő tudta a legjobban, hogy ez még nem az igazi. A szép szerzemény tőle nem kapta meg az Opus 1. jelölést és elismerést. Ady is érezte, hogy két szép Kossuth-versében még kamaszos a hangja. Ő és Bartók is úgy valósították meg a kossuthi küldetést, hogy tehetségük új útjának fedezték fel a lehetőségét. Nem üresen és gépiesen másolták a nagy példát, hanem azt cselekedték, amit a nagy előd, példakép az ő tehetségük birtokában, az ő korukban tett volna. Valójában ez mindnyájunk feladata. Nem időbe kövült, megfagyott bálványt kell látnunk benne és a 44 XII. évfolyam 4. szám—2002. április
