Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Kossuth Lajos azt üzente
Igen, abban az időben üzente, hogy elfogyott a regimentje, mert a mi sorsunk valóban az, hogy hullott őseink vére Mohácsnál, Nándorfehérvárnál, hullott a végvári csatákban, hullott kényszerből, idegen ügyekért, de nemegyszer úgy kerültünk a történelem malomkövei közé, hogy végre ebből a halál szorításából, ránk zúduló kő-végzetből ki akartunk szabadulni, akkor nekünk még alig volt regimentünk, segítség meg oly gyéren csordogált, vagy nem is volt, hogy a vészlapokat forgatva, keresztutunk stációira - állomásaira visszatekintve azon se csodálkozunk, hogy az érelmeszesedéses világ egy része már el is felejtette, hogy mi azt a véráldozatot valamikor meghoztuk. A felejtés-ködvárakra bátor és örök zengésű név a Kossuth Lajosé. Felgyorsult világunkban nem csupán a mi számunkra kihívás az, hogy hűségesek tudunk lenni önmagunkhoz, hanem az egész világnak is, hiszen elég a környezetszennyezésre gondolnunk vagy a lélek szennycsatornáiból feltörő, tébolyult harci indulatokra, akkor könnyen beláthatjuk, hogy már nemcsak önmagunkért, a magyarság fennmaradásáért kell aggódnunk, hanem az egész emberiségért: a veszélyeztetettség láttán a jövőt csakis úgy tudjuk szolgálni, és úgy is kell szolgálnunk, hogy megőrizzük emberi arcunkat. Ebben a megőrzésben óriási szerepük van azoknak az eszméknek, amelyek Kossuth Lajos életművében teljesültek ki. Fontos évfordulói ezeket felidézik, de a szép ünnepek végeztével a történelem szekere úgy zötyög tovább, mintha mi sem történt volna. Komoly témáról beszélve nem mondhattam azt, hogy a „történelem négyökrös szekere”, mivel ezzel Petőfi gyönyörű versét is sértettem volna, ám az az igazság, hogy a nagy eszmékhez hűtlenné váltak nem valami lassú, zötyögő szekéren haladnak a jövőbe, valami egészen máson, és bárcsak borúlátás lenne, ha azt mondanám, hogy az apokalipszis lovain... Ünnep van. Kossuth születésének kétszázadik évfordulójára emlékezünk: a lelki gazdagodás célja, szépsége táruljon most elénk, tehát pont az a célunk, hogy a jövő többféle végzet - halál-spirálját látva a múlt nagy példáiból merítsünk erőt, mely okvetlenül kell a további küzdelmekhez. A számunkra ilyen kiapadhatatlan erőforrás Kossuth Lajos. Sok-sok tanulás után, felnőttként is sokat tűnődtem azon, hogy mi a titka Kossuthnak és korának. A józan ész oly könnyen „elintézheti” egész reformkorunkat, szabadságharcunkat: lehetetlenre vállalkoztunk, tehát a bukás a világ legtermészetesebb dolga volt. Szörnyű ez a sivatagi szemlélet, mert az egészből az ember, a lélek esik ki. A titok magában a nagyságban van, és ami a XIX. század első felében nálunk végbement, az az egész emberiség számára örök példa lehetne: ha van önfeláldozás, lemondás, ha virágot ültetünk a jövő számára, abból élet születik, érték. Lehet, hogy nem egészen az, nem annyi, amennyit reméltünk, de vegyük már észre, hogy a halál torkából jöttünk ki, hogy például az egész életét, tehetségét erre a nyelvre, erre a népre áldozó Csokonai is attól rettegett, hogy a magyar nyelvnek esetleg csak száz éve van hátra. Ő ettől félt, és a halálvégzet pokoli sötétjét micsoda élet-tüzek igyekeztek eloszlatni. Micsoda hit válaszolt a halál kihívására? 42 XII. évfolyam 4. szám—2002. április ÉLE,T ÉS TUDOMÁNY
