Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Benkóczy György: Pusztai történet
nyúlfi, madárféle akadt bőven. Rókát, farkast is ejtettek, de már ekkor hullani kezdett a szőre. De a szép bőrnek nagy keletje volt, török, magyar egyaránt kedvelte. Gazsi kelletlenül félrehúzódott. Felpiszkált fokosával egy hangyabolyt. A megriasztott állatkák úgy nyüzsögtek előtte a széttúrt hanton, akárcsak benne a gondolatok. Nem volt ínyére ez az élet, mindenütt csak nehéz sor, gyötrődés. Az is mire volt jó, hogy bojtárnak szegődött? A pusztát, igaz, szerette. A szabad élet vonzotta, mikor rideglegénységre adta a fejét. A városon mindig rajta volt a török, kínlódtak ott csak, nem boldogultak. Fuvarozáshoz, fa- meg salétromszállításhoz ló meg kocsi kellett volna. Aztán néha azon is több a kár, mint a haszon. Méghogy rabotára cipeljék palánkot rakni, sáncot ásni? Hiszen épp az elől menekült ide. Hát akkor hova? A Felföldre? Cseberből vederbe? Jobbágy nyúzó földesúr keze alá? Napszállatkor vízre hajtottak. Szépen épültek a lovak a jó tavaszi fúvön, kifényesedett a szőrük, kitelt a horpaszuk. Itatás után szállásra vonultak, ahol a puszta benyúlt a vadvizek, a nádas közé, akár egy félsziget. A szárnyéknál így csak a bejárást kellett őrizni. Békés est ígérkezett. Elpihent a szellő is. Két bojtár viháncolva huzakodott, melyik bírja letaszítani a lóról a másikat. Nem bírtak az erejükkel, de egymással sem. A potyka már ott pirult a parázs fölött. Forgatta a nyársat a kisbojtár odaadó figyelemmel. Akkor egyszerre apró pontok váltak ki a puszta mélyéből. Közeledtek sebesen. Volt vagy ötven lovas. A nevetgélés megdermedt a két viaskodóban. Mártont, a ménesgazdát kegyetlen rossz érzés rohanta meg. Ilyen csapat rég nem járt már náluk, nem szokott az ilyennek jó vége lenni... És mintha csak a pokol szabadult volna el bennük, úgy rohant szembe velük a ménes három vad kutyája. Vakkantást se hallattak, mintha csak három szőrgombóc gurult volna sebesen, acsargó dühük szinte csörgött a pofájukról. A fogadtatás biz’ nem volt barátságos Mártonéknál senki fiának sem. Kapkodhatta a lábát a gyalogos ember, hívhatta a szenteket segítségül, csak Mártonnak vagy valamelyik bojtárnak a szava segített, mikor leparancsolták az érkezőről az ebeket. A közelgő csapat élén sisak csillant meg ezüstösen. Toll volt mellétűzve, olyasféle, aminőt maguk is vadásztak, gyűjtögettek, főbíró uram erősen kötelességüknek hagyván. Küldözték azokat Nógrádba, nyomatékül a magyar rendre való adóba.- Végháziak! - kiáltotta el magát András. A három kutya épp akkor kapaszkodott össze a trappoló csapattal, tajtékzó üvöltözésük odahangzott. Az egyik paripa kényesen előreszökkent, formás szép lába, teste szinte úszott a levegőben a hangtalan vágtában, úgy elnyelte a sarjadzó fü a paták dobogását. Lovasa alig tudta megfékezni Mártonék előtt, mert a nyomába rugaszkodó kutyák támadásától felágaskodott.- Parancsold le az ebeket! - kiáltotta sisakos lovasa, nyeregpisztolyát megvillantva kezével. Az éles hangra az egyik bojtár önkéntelenül is a kutyák közé vágta a fokosát:- Nem kotródtok? A három vad kuvasz morogva húzódott hátra. Éles szemük gyanakvással meredt a fenyegető félkörben odasorjázó lovasokra. Csend lett. Valamelyik ló felnyerített.- Körösiek vagytok? - csendült fel az előbbi férfihang.- A város ménesit őrizzük! — felelt Márton. Egy ránca sem rezdült aztán.- Hogy hínak?- Tehenes Márton a nevem. 38 XII. évfolyam 1. szám—2002. január
