Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Horváth Ágoston Gusztáv: Luxusutazás
(É^QOmMÍ/A Cs^fjpO-íiovl t^tfáx/áv J^aaz(áuCaxá& 1972 kora nyarán történt ez az emlékezetes utazás. Razdanban voltunk négyen, az ott magyar segédlettel akkor épülő gáztüzelésű hőerőmű hűtőtornyaihoz általunk Visontán gyártott szerelődaru üzembe helyezésénél és átadásánál. Már megtörtént a beüzemelés, az első hétvégén rendezett közös sasliksütés utáni második napon kirándultunk Razdanból Jerevánba vonaton. Razdan kisvároska az Ararát hegy északkeleti oldalán, kb. negyven kilométerre az örmény fővárostól, és húsz kilométernyi távolságra a gyönyörű Szevan-tótól, mintegy 1710 m tergerszint feletti magasságon. Itt volt a szovjet sportolók edzőtábora annak idején. Itt, ezen a magaslati helyen készültek a mexikói olimpiára 1968-ban. Mi tulajdonképpen e tábor mellett épülő hőerőműhöz szállított magyar tervezésű és gyártású hűtőtorony damját adtuk át, és terv szerint a következő szerelőszinti szállításig kellett volna maradnunk. A városban laktunk - Razdanban -, és ez alkalommal jereváni városnézésre utaztunk át négyen. Hárman mérnökök voltunk, és egy technikus, aki akkor éppen műhelyvezetőként dolgozott az üzemben nálunk, egyben a helyi MSZMP alapszervezet titkára is volt. A razdani vasútállomás egy szabolcsi falucska állomásának felelt meg. Itt váltottam jegyet négyünk részére: „Bileti do Jereván csetveri cselovek” orosz tudással a piszkos ablaknál. Azért én, mert én tudtam valamennyit oroszul, meg talán én voltam a legmozgékonyabb is. Kinn a peronon vettük csak észre, hogy villamos vontatású vonaton fogunk utazni, mert jól látszottak a vezetékek, de különösen a tartószerkezet és vezetékek közötti hatalmas méretű és különös kialakítású szigetelők nyűgöztek le. Őskori szörnyetegeknek néztek ki. Rövid várakozás után begördült a szerelvény, valóban lírás áramszedőjű mozdony, öt pullmankocsival. Biztos, ami biztos, mi a harmadik kocsiba szálltunk fel - egy hét alatt is megfelelő körültekintésre tettünk szert -, rajtunk kívül csak pár személy volt a kocsiban. Elhelyezkedtünk, ketten-ketten egymással szemben a sötétzöld műbőr bevonatú üléseken, és beszélgetve figyeltük a tájat, amely egyre kietlenebbé vált. Alig indultunk el, barátom - a párttitkár - panaszkodni kezdett, hogy nagyon „zuborog” a gyomra. Azután felugrott és szó nélkül a kocsi hátsó végére sietett, majd rövid idő múlva előreszaladt. Aztán visszaszaladt, és vicsorogva, két kezével a hasát fogva szaladt ki belőle a szó:- Nincs ebben a kurva kocsiban WC, nekem pedig sürgősen WC-re kell mennem! A végét már kiáltotta. Jóindulatúan előrementem, és az előttünk lévő kocsi két végét megnéztem. WC ebben sem volt, siettem vissza, hogy megnyugtassam, kitartása serkentsem. Ő már az ülés sarkába húzódva ült - két kollégám előtte toporgott -, tehetetlenül, kezeit a hasára szorítva, orcája kivörösödött, haja homlokába lógott, és izzadva, vonagló szájjal, szinte vinnyogva rimánkodott:- Segítsetek már, az istenit neki, mert becsinálok! Becsinálok, nem bírom tovább! Eredj már - szólított a nevemen csinálj már valamit, legalább te ne engedd, hogy összeszarjam magam! Jaj, az istenit! Állítsátok már meg ezt a kurva vonatot, szétszakadok! Úristen! - a hangja hol elhalkult, hol felerősödött, az arca izzadtan, talán könnyesen is vonaglott, ahogy a bélgörcs lehetővé tette a beszédet.- Tarts ki egy kicsit! Segítek! Tarts ki, a szentségit neki! - biztattam, és elindultam előre. - Megállítom én a következő állomáson ezt a vonatot, addig tartsd! - kiáltottam vissza még biztatóan. Új Hevesi Napló 37
