Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Benkóczy György: Pusztai történet
- Szögedébül hozta egy barát. Maguknál hált, az adta. Magját is adott. Aszonta Mari néném, ha beválik, vet a kertbe.- Osztán mi volt még? - firtatta Marci bácsi.- Mi vót? Háborúság vót.- Háborúság?- Az ám, de még mekkora! A pápisták meg az újhitűek közt... Itt elakadt Andris. Náluk prédikátor uramat követték. Rápillantott Marci bácsira, aztán nekihuzakodott:- Úgy vót, hogy mi az új templomba jártunk, amit a régihez ragasztottak. Onnan is van a bejárás. Hisz tudják... No, az elmúlt héten, hogy isteni szolgálatra bemenének, a pulpituson döglött ebet találtak. Úgy volt odakötve, a hátsó lábára állítva. Első lábát meg a pulpitusra rakták. A feje meg úgy volt hajlítva, ahogy prédikátor uram szokta, mikor áhítatoskodik. A bojtárok elkacagták magukat. Csak Marci bácsi maradt komoly. Andris meg tűzbejött:- Rútul megcsúfolták az eklézsiát! De szorgalmatoskodtak is a mieink, ki cselekedte ezt az éktelenséget. Hát oszt kiderült, hogy odahagyták néhányan a várost. Meg is húzzák magukat most a pápisták. A régi egyesség meg visszaállt, megint közösen használják a templomot. Prédikátor uram úgy mondta, lábát se teszi bé a megcsúfolt helyre. Biz úgy, én is ellátnám az ilyen pápista gazember baját...- No csak no! - horkant föl az egyik bojtár.- Istenimádó ez is, az is! - emelte fel szavát Marci bácsi. - A többi nem a ti dolgotok. Ne civódjatok! A megsértett bojtár - Gazsi nevű - beharapta a száját indulatában. Névtelen gyűlölködés, irigykedés, a régi lakosok megvetése a betelepülőkkel szemben, s ki tudja, mi még - lobbant fel a régi és az új hit vetélkedésében, mint a tűzvész. Nem volt elég a török istencsapása, ez a mindent felemésztő sáskahad, ez a magyart hódoltató, pöffeszkedő gőgjével lenéző csorda. A szerencsétlen népesség a maga fajtáját is marta. Az őslakos lenézte a semmitlen földönfutót, ha helyt fogott a szomszéd puszta telkén, amaz meg semmibe vette, felrúgta a régi szokást. Fel volt bolydulva a község, csak viharban tudott összesimulni. Ráadásul még új emberek is vetődtek fel, élelmes, nagyhangú, kapzsi fajta, szennyes hab az áradás habjában. Ez cimboráit a törökkel, hangoskodott a tanácsban, kivonta magát a közösség terhe alól olyan simán, mint a kígyó, nem lehetett megfogni. A régi meg szorult hátrafelé. Lám Fejér Pálné is mire végezte! Most meg hogy kiseprűzik? Andris fordított egyet a beszéd kerekén:- Hát magik, Marci bátyám? Békesség vót?- Avvót! - eresztette szűkösen a szót Márton. A kis bojtár, amelyik halat fogott az imént, telepedett most oda közibük. Guggolva boncolta a halat, s nagyokat sózott a fejére, ahogy még vergődött. Az kapott a szón:- Egy dömsödi szegény ember járt itt, Kuli Mihály nevű. Beletörülte a fűbe véres, nyálkás kezét, úgy folytatta:- Fáért járt a szigeten, oszt ellenséges csónakkal találkozott. Hajdúkkal. Azok meg elfogták. Kötözve vitték a pentelei szőlők közé. Ott meg gázik gyöttek rájuk. Felit leöldösték, a többit meg rabul vitték, oszt eladták a bajai palánkba. Ezt a szegényt is. Úgy váltották ki az otthonvalók, hogy sikerült neki üzenni. Hát most a váltságot kódulja. Adánk hát neki egy dénárt. Rókabűrt is. Ügyesen nyársa húzta a potykát, s elballagott tüzelőért. Jobbára abból éltek, amit a puszta adott. Szűkén mérte a város az élést, otthon is kevés volt a betevő. De apróvad, hal, Új Hevesi Napló 37
