Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Benkóczy György: Pusztai történet
udx/ai fárfomeí (Regényrészlet) CföenAácx^ Vén Tehenes Márton bozontos szemöldökéhez emyőzte tenyerét. Fényben villogott a puszta, alig bírta öreg szeme. A kiöntések, tocsogók, vízcsíkok tükre kápráztatóan verte vissza a délutáni napot. Délibáb is volt már a korán jött meleg időben, szeszélyesen hintáztatta a tájat. De jó is volt ez a tavaszi békesség! Ember, állat elengedte magát, elernyeszkedett a simogató melegben. A bojtárok is lehányták a gubát, hadd fújkálja őket a langyos szellő, akárcsak a frissen nőtt nádat a torzsák között. A ménes nyugodtan legelészett, az állatok kinyújtott nyakkal harapták a füvet. Olykor prüszkölt egy ló, nagyot horkantva kapta fel a fejét. A távolból lovas bontakozott ki. Gyorsan nőtt parányi mozgó alakja. Márton, a ménesgazda elkurjantotta magát:- Ehéj, te! A kiáltásra két bojtár kapott lóra. A holt nád is megzörrent, a téli farkascsapáson egy harmadik bújt elő. Összefogott hálójában hal vickándozott. Lecsapta a fűbe a készséget, füttyentett lovának s átvetette magát rajta. Mindig vigyázni kelletett. Még itt is, a világ eldugott sarkában, erdők, elvadult nádasok, vizek szélén. Kóborló mindig akadt a pusztán, pedig távol estek a hadi úttól. Vándorló prédikátor, deák, de méginkább földönfutó szegény rája vagy szökött jobbágy nap mint nap akadt, áthaladt a pusztán. Megálltak, pihentek egyet a szálláson, híreket suttogtak, bizonytalanság avagy rémület, olykor éhség ült mindegyik szemében, piszkosak, rongyosak voltak. Velük még megjárta. Kaptak enni, meghallgatták ijesztően egyforma sorsukat, s hátukban a könnyebbítő széllel útnak eresztették őket. Rosszabb volt a lovon csavargó hajdú vagy a portyázó aszab. Ezek fenyegetőztek, húst meg italt követeltek, de leginkább lóra fájt a foguk. De Márton is értette a csíziót. Olyan ember még nem volt a talpán, aki sikerrel kikötött volna velük. A legorcátlanabb viselkedés sem hozta ki Mártont a sodrából, de ha villant a szeme, a négy bojtár elbánt a jövevénnyel. Inkább csak kiebrudalták a pusztáról, de nem köszönte meg, amit kapott. Az akadékoskodót azonban, ha fegyverre kelt, könnyen benyelte az ingovány. A csapatostul kóborlókat hagyták, hadd boldoguljanak a ménessel. Ment az világgá velük együtt, ha meglódult egyszer, abból ugyan ki nem fogott egyet se senki fia, pláne, ha meg is riasztották a karikással. Olyat szólt az, mint egy kis ágyú. Csak az üres számyék maradt a tanyán, jól be volt rejtve a holmi a nád közé. A lovas közelebb ért. Málhás vezetékló ügetett mögötte. A bojtárok már huppantak is lefelé, elcsapták az állatot.- Andris a’! - kiáltott örvendezve az egyik. A fiatal hamar elúnja magát a pusztán. Alig várták, hogy Márton a városba küldje valamelyiket. Sort vetettek, ki következik a menésre. Mindegyiknek volt már szeretője, anyja, testvére is ott lakozott. Apja is, akinek még volt. Mert hamar elpusztult vagy szétszéledt a férfiember ebben a zűrös világban, különösen a szegénye. Ki marhát hajtott Bécsnek, ki vármunkán robotolt, sáncot ásott vagy palánkot épített. A módosabbja jobban megülhetett otthon, főzte a salétromot vagy túrta a földet a töröknek. Mert a hatalmas, győzhetetlen császár khász városa volt Körös. Mégis átvonult rajta, belemart minden csapat Új Hevesi Napló 35
