Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Barcs János: Dankasirályok II.
A hajó egyenletesen ringott, haladt az új célja felé. Péternek az első gondolatata az a fénykép volt, és a jó nő, akit otthagyott akkor abban a házban. A fénykép sehogy sem akart kitérni a szeme elől. Maga elé képzelte újra és újra. Elmosódott arcokra emlékezett, de azt biztosan tudta, hogy a fényképet már biztos, hogy látta életében valahol. De hol? Ezen tűnődve ült föl a kabinban a fekhelye szélére.- De jó lenne, ha hazafelé tartanánk, és nem ide, ebbe a távoli, idegen világba! - mondta a társainak a tiszti asztal mellett, ebédelés közben. Időnként kinézett a kinti tengeri világba, a hajók körül csapdosó hullámokra. Távolban egy megsebzett cápa vergődött egy hatalmas hullám között, vérével megföstve az emelkedő és süllyedő hullámokat. Péter úgy érezte, hogy megundorodik a hajó mellett elúszó piros hullámok láttán. *** A visszafelé úton Péter sokszor magában beszélt, dünnyögött valamit.- Megőrülök! Beleőrülök! - mondta ki egyszer hangosan. A körülötte ülők riadtan néztek rá, ahogy a gépházból fölfelé tartott az ebédlőbe. Az asztal mellett ülve, ahogy a tányérja fölé hajolt, ebben a pillanatban jutott eszébe. Igen, azt a fényképet otthon a pesti lakásban, az apja levéltárcájában látta, egy magyar címer mellett; amikor az apja egy ötszázforintost vett ki, és nekiadta egy esti kiruccanásra, amikor megjött először a messzi tengerekről... Ebéd után menten lefutott a kabinjába és föltúrta az összes csomagját. Valamit keresett, ami útbaigazíthatná a gondolatait. Hosszú idő után azonban föladta a keresést.- Nincs semmi nálam, ami emlékeztetne arra a képre. De most már tudom, Krisztina és én voltunk azon a fényképen anyával és apával?! Nem! És nem lehet! Ebbe tényleg beleőrülök. Nem bírom ki! - Aztán egyre jobban meggyőzte magát arról, hogy az a fénykép valóban az apja levéltárcájában is ott volt, ott van. S ő, Krasznai Péter ott áll azon a képen a nővére kezét fogva. Alig várta, számolgatta a napokat, s alig bírt magával a visszafelé úton.- Ott, a valenciai kikötőben mindent tisztázok. Tudni akarom az igazságot!... Kegyetlen világ ez a mi életünk. Olyanok vagyunk, mint a dankasirályok: elmegyünk más világtájra, s mindig visszatérünk. O is vándorló?... az a széplány?! A hajó két hónap múlva ért ismét a kikötőbe, Valenciába. Péter legelső útja a nyilvánosházba vezetett. Most egyedül ment, társak nélkül. Hosszan becsöngetett. Elmondta a tulajdonosnak, hogy mi járatban s kit keres:- Nagyon sajnálom, uram, nem segíthetek. Elkésett! - mondta határozottan angolul a tulajdonosnő. Az a szép, hosszúcombú, hosszú hajú, barna lány, az a magyar lány már nincs itt minálunk. Ma éppen a hatodik napja, hogy elhajózott innen, hogy egy dél-amerikai úrral szálljon partra, valahol egy dél-amerikai, gazdag kikötőben... De vannak itt más széplányok is.- Köszönöm, nem kérem most őket...- Legközelebb, ha arrafelé jár a hajójuk, ott keresse majd. Tudja, azt mondta, amikor itthagyott minket, hogy ott folytatja tovább a mesterségét, amit megkezdett. Viszontlátásra, uram, vagy mégis be akarna jönni? Valóban van itt még sok széplány. Péter csak állt egyhelyben, mintha megmerevedett volna. Elköszönni sem tudott. S a kuplerosné egy ideig nézte a gyöngyöző homlokú férfit, aztán becsukta előtte a barnára festett bejárati ajtót... Új Hevesi Napló 31
