Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Csűrös Miklós: Napok. Bekezdések Jókai Anna regényéről
rontáshárító szerepének” a visszaszerzése, és „a spirituális létezés vállalása a reáliák érdekében” (Alexa Károly). A Napokban Jókai Anna „XX. századi freskót” fest, és „sorskatalógust” állít össze (hogy Weöres Sándor és Hamvas Béla emlékezetes műfajmegjelölő szavaira utaljunk). De a látszat ellenére nem a történész-kronológus cédulázó rendszerességét imitálja, hanem látomást jelenít meg, és azt sem személyes lírai élményként, hanem ahogy a főhős - és részben más alakok - tudatában, élményeik és információik folyamatos áramlásában létrejön anélkül, hogy az események, a „történelmi” mozzanatok látomássá sűrűsödését ők maguk tudatosítanák. Régiesnek ható szakszóval élve kettős objektivációról beszélhetünk: az íróban megképződik a hős személyisége, biológiai, lelki, szellemi élete s ennek a komplexumnak kiszakíthatatlan részeként a történelmi élménye és tapasztalat. A befogadó a szereplői szólamot hallja, de a partitúrát is ismeri, az író kézjegyét is maga előtt látja. A szerző kompetenciája ezúttal tágabb, mint a narrátor-főalaké, mert amit az utóbbi átél és elmond, azt a szerző rápillantása emeli jelkép erejű példázattá, formával egybeömlő tartalommá Kodolányi lapidáris tömörséggel fogalmazta meg egyhelyütt a szóban forgó epikai észjárás lényegét: „az író alakokban, helyzetekben, sorsokban fogalmazza meg ítéletét a világról s egyben önmagáról”. A regény képzeletbeli filmvásznára olyan történelmi képek sorozata vetítődik, amelyek destruálják az embert, bomlasztják hitét, elvetélik jobb törekvéseit, nem fölemelik, inkább süllyesztik. (Természetesen nem a főhős kedélytelenségéről vagy az elbeszélés nihilisztikus egyoldalúságáról van szó, hanem történelmi tények csoportosításáról és korszakok értékeléséről.) A krizeológiával való érintkezést jelzi, hogy a megjelenített világban a deszakralizáló, demitizáló, dehumanizáló erők fölényben vannak a nemes, tiszta eszményekkel és képviselőikkel szemben. Lapozzuk föl, pars pro toto, a regénynek azt a szakaszát, amelyet kényszerű egyszerűsítéssel a Pest bombázásától a városrész felszabadulásáig tartó időszak szubjektív krónikájának nevezhetünk, - annak tudatában, hogy bármely részletnek a folyamatos, megszakíthatatlan monológból való kiemelését csak a speciális cél indokolja, és a szöveg egészével való összefüggések jelzése mentheti. A tér összeszűkül, az utca, a ház, végül a pince méretére zsugorodik, az átélt idő és elbeszélés ideje lelassul, „megnyúlik”. A magánélet és a politikai történelem között elmosódik a határ. Oláh Viktor meghasonlik szüleivel, keserűen végződik első erotikus kalandkísérlete, hosszú időre elszakad egyetlen barátjától. Kortárs szemtanúként „közvetíti” a csak utólag históriai távlatba kerülő bel- és külpolitikai eseményekből mindazt, ami érzékelésének és eszmélésének körébe kerül. „Sorskatalógusának” ez a fejezete olyan szavakkal bővül, mint hadiszervezet, légiriadó, zsidó vagyon, sárga csillag, levente-foglalkozás, román kilépés, hátbatámadás, nyilaskeresztes, katonaszökevény, pánikkeltés és hasonlók. A történeti hűség, az aprólékos realizmus mégis inkább módszer itt: a vaskos tényanyagon messzebbre mutató eszme sugárzik át. A történelem látománya kétségbeesett tagadásba kergeti az embert, előbb a kételkedés, később az ateizmus szellemét váltja ki belőle. Oláh Viktorban egyszerre dől össze az istenhit és az „egyéb dajkamesék, haza és Magyarország” eleve nem eléggé szilárd ideológiai építménye. Az utolsó csepp a pohárban az a jelenet, amikor fegyverrel terelt zsidók csoportjából egy szökni próbáló „anyaszerű” nőt a nyilt utcán sokak szemeláttára agyonlőnek - karácsonykor. Sok más előjel és motívum után éppen ez a pillanat pecsételi meg a világnézeti fordulatot: „Nincs. Nem is volt soha. II Senki sincs, se felettünk, se alattunk, aki számot vetne dolgainkkal. Aki törődne az emberrel, aki megbüntetné a férgeket, és megvédené az ártatlanokat.” Végbemegy az addig szentnek hitt értékek nitzschei átértékelése, semmivé foszlik a védőangyalba vetet hit. „Ha egyet agyonlőhetnek, 54 XII. évfolyam 3. szám—2002. március
