Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Csűrös Miklós: Napok. Bekezdések Jókai Anna regényéről
hogy nem a napokban van a történet, hanem a nap-ban, nem az öntudatlanságban, hanem a fölismerésben, az élet annyit ér, amennyit belőle feldolgozott. Nem ami velünk történik, hanem ami általunk történik, csak annak van érvénye”. A „titkok megértése”, a „felismerések” és az élet gyakorlata közötti különbségtevés észrevétele már jelzi annak az újraolvasásnak a szükségességét, amelyre most kedvező alkalmat ad az első évtizedekkel követő új kiadás. A NAP: csupa nagybetűvel írva ez a két szó áll a regény elején és végén. Ez nemcsak keretező technikára és körkörös, önmagába visszatérő szerkezetre vall, hanem gazdag szimbolikus jelentést előlegez, majd igazol utólag, annál inkább, mert az azonos alakú főnévnek a többes számra a mű címe és egyik vezérmotívuma. A Nap tüzes, fényes égitest és annak a neve; a kisbetűs nap és plurálisa az időre utal, egyrészt órával mérhető, másrészt szubjektív tartamra, amelynek hol a végét sürgeti, hol az örökkévalóságát sóvárogja az ember. A születés és a halál pillanatában titokzatosan egybeesik a homonim szavak eltérő jelentése: megpillantjuk a napvilágot, illetőleg amikor látszólag elveszítjük, fölragyoghat az „örök világosság”, az „Úr napja”. Profán világa, realista-naturalista ábrázolásmódja ellenére, helyesebben azt kiegészítve, ellenpontozva, a mából visszatekintve korai regény a Biblia és a mítosz szelleme iránti fogékonyságot csillant föl. Az életmüsorozatban 2001-ben megjelent kiadás élén a korábbiban még nem szereplő ajánlás olvasható: „A nagy triász. Hamvas Béla, Kodolányi János és Várkonyi Nándor emlékére”. Jókai Anna esszéinek gyakran visszatérő alakjai ők hárman, kultuszuk föltámasztása és terjesztése, túlzás nélkül, nemzetpedagógiai jelentőségű. Gondolkodásuk közös alapjának „a magas szellemi világ kutatását” tartja, aktualitásukat pedig abban a szellemi üzenetben fedezi föl, amelyet müveik palackpostájában „a végletes anyagelvűség csapdájába” esett, talán minden eddiginél fenyegetőbb válságba került mai ember számára küldenek. Egyetértőén idézi Várkonyi Nándort: „A nagy világkatasztrófák sem törnek ki mélyebb ok nélkül (...) a mítosztörténet azt sugallja, hogy a nagy katasztrófák (...) a nagy bűnbeesés, elfajulás kísérő tüneményei, illetve párhuzamos természeti megnyilatkozásai... A mitikus szemléletben, amely a teljes ember teljes szemlélete, a természet fölött Isten alakja és törvénye áll... az istentelenség egyenlő a természet elleni bűnnel és minden eltévelyedéssel, amely az élet útjáról letér”. Profetikusnak tartja Hamvas és Kodolányi válságérzékelését és a krízis legyőzésére adott példáját is. Hamvas-tanulmányából a Napok metaforikájához is kapcsolódó passzust emelünk ki: „A külső Nap elvonult, és a belső Nap nem tud még, csak keveseknek a már Kegyelemben átjuttatottat megidézni: (...) mit hagyott örökül?” A transzcendenciától elszakadt, kozmikus kapcsolatait gőgösen tagadó „autonóm” ember bírálatában és a szellemi megújhodás imperatívuszában erősíti meg Kodolányi példája: „elmeséli, milyen az, amikor a ’függetlenült’ történelem játszik önállósdit, a logikátlanságok, árulások, hiú reménykedések és fogadkozások és köz-áltatások, a vérfürdők - összességében a jó iránti tehetetlenség - mindenkori világát meséli el”. A morális és a transzcendenciával kapcsolatos kérdésekben való közös meggyőződésen kívül Kodolányi inspirációja prózaepikai törekvéseiben is megerősíthette Jókai Annát; érzékenyen figyeli meg azt a „spirálszerűen táguló-emelkedő utat”, amely Kodolányit „a helyi nyomorúságok naturalisztikus ábrázolásától” „az ős-idők és ős-terek mítosza - s az azokból elősugárzó jövő” felé vezette. A nagy triásszal való szellemi és poétikai kapcsolatok a Napok megírásakor, meglehet, még félig tudatosak, csíraszerüek, a későbbi fejlemények ismeretében mégis fordulóponttá, megújhodott, spirituális szemléletű, önálló korszak nyitányává avatják a regényt. Innen vezetnek a szálak ahhoz a később továbbérlelt világképhez, amelynek kulcsfogalmai az értő kritika szerint „a művészet ősi, mágikus, Új Hevesi Napló 53
