Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Alagsorban
- Tudod mit? Telefonálj! - mondta beletörődve P., és egy kövér izzadságcsepp gurult végig a homlokán, le az arcán, az ingnyakába. Irén, úgy, ahogy volt, otthoni ruhában taxiba vágta magát, s alig telt el negyedóra, már ott is volt P-ért. Vizes ruhával törölgette a homlokát, a szíve táját masszírozta, s erőltetett mosollyal ismételgette: „Semmi baj, semmi baj...”- Tényleg ennyire rosszul nézek ki? - kérdezte P., és megpróbált talpra kapaszkodni. Az orvos gyorsan belenyomott egy injekciót, aztán felírt egy csomó gyógyszert, és szigorú ágynyugalmat rendelt.- Ha netán romlana az állapota az éjjel, azonnal hívja ki az Ugyeletet vagy a mentőket! - mondta -, de bízom benne, hogy nem lesz rá szükség. Szerzek egy beutalót. Nem ártana egy alapos kivizsgálás. Több mint egy hétig feküdt otthon, mire került egy szabad ágy a kórházban. Hatalmas, ódon épület, tizennyolc ágyas szobákkal, Széles kockaköves, boltíves, folyosókkal. A falakról és az időnként meg-megreccsenő vaságyakról pikkelyekben pattogott a festék. A vizitnél megkérdezte a főorvos: „Mi a foglalkozása?” Amikor megmondta, hogy portás, elgondolkodott, megingatta a fejét, és csak annyit mondott: „Érdekes, pedig az egy nyugodt szakma. No, majd valamelyik nap elbeszélgetünk.” Aztán elküldte a soron következő vizsgálatra. A kórházak általában nem a csábító illatukról híresek. Az ilyen nehéz betegeket ápoló osztályok meg különben sem. Abban a szobában, ahol P. feküdt, legalább tízen tartoztak a nehezen mozgók kategóriájába. Nővér meg volt vagy kettő az egész osztályon, így aztán előfordult, hogy mire odaértek az ágytállal, már nem is volt rá szükség. Szegény öreg, tehetetlen ember sírva panaszolta a balesetet, a megfáradt, gyűrött arcú ápolónő meg némi éllel konstatálta, hogy megint áthúzhatja az ágyat. P. szívében egyre gyűlt a keserű indulat, de nem volt mit tennie. Hol és kinél reklamálhatott volna? Kiült a folyosóra, és arra gondolt, hogy délután jön hozzá Irén. Pataji barátja is bement hozzá egyik délután. A folyosón ültek le, mert nehezen viselte a kórházszagot. Hamar el is ment, mert valami sürgős dolga volt. P. csak mosolygott magában. Alighanem ő is ezt tette volna... Egyik reggel még pirkadat előtt kiült a folyosóra, mert nem tudott aludni. Egy bottal közlekedő idősebb férfi csoszogott hozzá. Köszönt, leült, aztán együtt hallgattak tovább. Kis idő múlva két fiatal férfi jött egy fedeles hordággyal. Bementek az egyik kórterembe, szöszmötöltek valamit, aztán elvitték a hordágyat a lift felé.- Maga is ezekre várt? - szólalt meg a botos.- Nem. Miért, kik ezek?- A hullaszállítók. Mindig ilyenkor viszik el az éjszakai halottakat. Az én ágyszomszédom is elment az éjjel. Neki már jó, nem fáj semmije... Aztán eljött az a nap is, amikor hazamehetett. Már kihozta neki a nővér a zárójelentését, a holmija összecsomagolva a táskában az ágy alatt, de a nagyviziten még ott kellett lennie a statisztika miatt. Jött is a slepp, élén a főorvossal. Szokás szerint megállt az ágya előtt, fejcsóválva nézegette a kórlapját, és megkérdezte, mi a foglalkozása.- Portás - mondta P. kissé türelmetlen hangon.- Érdekes, pedig az egy nyugodt szakma. Ugye, kollégák? Nem úgy, mint a miénk. No, holnap ügyeletes leszek, délután majd elbeszélgetünk egy kicsit...- Ma hazamegyek, főorvos úr.- Hm... Hát akkor Isten vele! Gyógyuljon meg mielőbb! Új Hevesi Napló 33
