Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Baljóslatú ősz
mélység, reszkettek, mint a nyárfalevél, a keresztre már nem mertek fölmászni, pedig az lett volna az igazi hőstett, az emberek elhűltek volna a csodálkozástól, és most az a megcsodált távoli kereszt ott hevert a lába előtt. Jött az esperes lélekszakadva az ijedtségtől kipimlva, mögötte a harangozó, sebesen mozgó, néma ajakkal imádkoztak, szemüket az égre emelték, nézték a torony tetején a kereszt hűlt helyét. A fiú észrevétlenül eloldalgott, lelke mélyén kicsit bűnösnek érezte magát, hogy megtörtént ez a szörnyűség. Másnap hajnalban megszakadt a Spisákék kecskéjének a szíve. Amikor megszólalt a trágyadombon a kakas, a kecske, mely ott legelészett az udvaron, összeesett és kimúlt. Amikor felbontották, a böllér megállapította, hogy megszakadt a szíve, ilyet még ő se látott, csaknem kettéhasadt. Hamar híre kelt a dolognak, borzongás futott végig a falun, még a józan, bátor férfiak is, akik nem hittek semmiféle babonában, még ők is beleremegtek. Volt abban valami sorsszerű, hogy a szerencsétlenül járt kecske a párttitkáré volt, aki még a nyáron is kemény szárú csizmában és nagy fekete kalapban járt, és akiről azt rebesgették, hogy öblös aktatáskájában lapul a feketelista, még soha senki se látta, de tudtak róla, halálszaga volt a táskának, lám, Isten nem ver bottal, csúnyán végezte a kecskéje, ha nem vigyáz, így végezheti ő is. Még ki sem heverték a torony tetejéről lezuhant kereszt és a megszakadt szívű kecske fölött érzett megrázkódtatást, mikor szárnyra kelt a hír, hogy a Szilvástetői tisztáson megjelent egy meztelen férfi, akinek szárnyai voltak, és aki egyenesen a holdról érkezett, legalábbis ezt mondta esküdözve Borcsa néni, a javasasszony, aki mindenféle nyavalyára tudott valami gyógyírt. Sokan elhitték neki, hogy a tulajdon szemével látta a messziről jött idegent, sőt beszélt is vele, tőle tudja, hogy nagy dolgok fognak történni mostanában, hogy mik, azt nem árulta el. Borcsa néni hányta magára a keresztet, ne tudjak innét elmozdulni, ha nem igaz, láttam, mondta a köréje gyűlt hallgatóságnak, a fiú gyomra remegni kezdett, félt, hogy ennyi furcsa, szokatlan dolog történik mostanában. Este tollfosztás volt a szomszédban: asszonyok, gyerekek ültek komoran a teknők és kosarak mellett, fehér pihéket libbentett óvatlan lélegzetük. Nyomasztó hangulatban voltak, de egy kicsit azért reménykedtek, hittek valami csodában, közben a kezük járt serényen. A férfiak a kocsmában voltak, ott vitatták meg az eseményeket, fújták a cigarettájuk füstjét, büdös pálinkát ittak, neveket mondtak, szavakat haraptak el, nyeltek vissza, izgatottak voltak, még záróra után is sokáig beszélgettek az ajtó előtt, mintha féltek volna lefeküdni. A városból hazaszállingózó emberek szörnyű híreket hoztak, lövöldözésről, akasztásról beszéltek, tüntetésről, a fiú megrémült, mert apja a városban dolgozott, hétvégén járt haza, Mi lesz most, nem közlekednek a vonatok, gyalog vergődtek haza mások is, vagy autóval hozták őket, de apja nem jött meg a szokásos időben, sőt este sem jött meg. Látta őt vérbe fagyva feküdni az utcán, ahol akasztott emberek lógtak az útmenti fákról, mindenütt sebesültek és halottak, síró asszonyok, jajveszékelő gyerekek, az út közepén gazdátlan csacsi poroszkál hangosan iázva, könnyek potyogtak a szeméből, borsónyi könnyek, annyira eleven volt a látomás, hogy testét hideg veríték lepte el, megborzongott, szerette volna elhessenteni a rémképeket, de azok úgy meglepték az elméjét, mint nyáron a böglyök a tehenüket. Anyja kézen fogta, ideje már lefeküdni, mondta szomorúan, s elindultak hazafelé kézen fogva. Házuk előtt éppen akkor vonult egy csapat ember, kezükben pislákoló viharlámpa, hunyorgó gyertya, egy zászlót is látott lobogni a fiú, rojtos szélű, kopott nemzeti színű zászló volt, ijesztöek voltak a mosolytalan, szigorú ábrázatú emberek, ahogy némán vonultak tova. Aztán valaki rázendített: Isten, áldd meg a magyart! - kísérteties volt a hang az éjszakában, majd egyre több hang követte az elsőt, áradt, hullámzott a fájdalmas 24 XII. évfolyam 1. szám—2002. január
