Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Baljóslatú ősz
ének a sötét utcában. Beleborzongott a fiú, mégis szeretett volna a tömeggel tartani, de anyja nem engedte, görcsösen szorította a kezét, akkor vette észre, hogy anyja sír, rázza a zokogás, szegény apád, suttogta fulladozva, megijedt nagyon, a szívét mintha satuba fogták volna. Hazamentek, a házuk üres volt, elhagyatott, mintha örökre elköltöztek volna belőle, a fiú idegennek érezte magát benne, elveszettnek. Imádkozz apádért, hallotta édesanyja gyászos hangját, és ő engedelmesen letérdepelt a szentkép elé anyja mellé, görcsösen összekulcsolt kezekkel könyörgött, esdekelt könnyes szemmel a kisdedet gyöngéden magához szorító Szűzanyához. Úgy imádkozott, olyan hittel, ahogy még soha, most úgy mondta az imát, mintha a saját szavai volnának, egész lényét, minden érzését beleadta abba az imába, kért, könyörgött, míg ájulás-szerü álomba nem zuhant. Fáradt, elgyötört kis teste felmondta a szolgálatot. Rémisztő álmai voltak, apját látta újra a felbolydult városban, komor házak között futott, menekült valakik elől, akiknek a kezében fegyver volt, rendőrök voltak vagy katonák, egyenruhás emberek, apja szemében jeges rémület, mintha az ő nevét kiáltozná, fiacskám, segíts, ezek megölnek engem, futna, szaladna apja felé, segítene rajta, kiragadná az egyenruhások kezéből, de lába meg se moccan, egy lépést se tud tenni, sírva fakad tehetetlenségében. Aztán szétfoszlik a kép, újabbak jelennek meg, még szörnyűbbek, még véresebbek. Évekig, évszázadokig tartó éjszaka, telizsúfolva rémképekkel, verítékezve ébred, fáradtan, levertem Pattog a tűz, kinyitja a szemét, s hirtelen apját pillantja meg, amint föléje hajol, hogy megcsókolja. Érzi a borostás arc melegét, hallja az ismerős hangot, de még így sem tudja elhinni, hogy apja az, azt hiszi, az álom incselkedik vele. Karjába csíp, nem, nem álmodik, ébren van, s hitetlenkedő boldogsággal néz az apjára, nyakába csimpaszkodik s nevet, nevet, mint aki megháborodott. Apja mosolyog, megsimogatja, jól van, no, jól van, s a reggel egyszeriben verőfényes lesz, derűs és boldog, együtt a család, itt van az apja, mellette erősnek érzi magát. Az iskola udvarán háborúsdit játszanak, török-magyar háborút botokkal, fakardokkal, csakhogy mindenki hü magyar katona, senki sem akar török harcos lenni, ezért a magyarok győznek, mielőtt a háború kitört volna. Gombfociznak inkább, közben a felnőttektől hallott szavakat ismételgetik, forradalom, szabadság, majd mi megmutatjuk, úgy érzik, hogy a hazájukért játszanak, népükért lövik a gólokat. A tanító szőke, szikár fiatalember, krákogva kezdi az órát, szégyenkezve intonálja az imádságot, s kezd valami ünnepi hangulatú beszédbe, amelyből csak egy-egy szó ragad meg bennük. Új világról, sorsfordító időkről beszél a tanító, egészen belemelegszik a beszédbe, piros az arca, csillog a szeme, az izgalom átragad a gyerekekre is, akik boldogan tépkedik ki könyveikből az árulók képét, azokét, akik romlásba döntötték az országot, szörnyűségesen nagy bajuszt rajzolnak a bajusztalannak, a bajuszos szőrzetét radirral tüntetik el, mindezt büntetlenül, édes bosszúvággyal, a kitépett lapok papirrepülőként szolgálják tovább a jövő nemzedékét. Megfizetünk mindenért, gondolja a fiú, szabadnak érzi magát, lelke ujjongva olvad bele a közös örömbe, kitűzik a nemzeti zászlót az iskola kapujára, csaknem hajba kapnak, kié legyen a dicsőség, hősöknek érzik magukat, akik akár a vérüket áldoznák a hazájukért, lobog a zászló a szélben, hadd lássa mindenki, itt magyarok tanulnak, valódi magyarok, leverik a falról az ötágú csillagot, senki sem szól érte, senki se fenyegetőzik, bár az igazgató elég szigorúan néz az ablak mögül, de ki törődik most vele, a templom tetejéről is el kéne távolítani a csillagot, javasolja valaki, az iskola mellett magasodik a református templom, hegyében a csillaggal, de Pásztor Pista azt mondja, ne marháskodjatok, az nem ötágú csillag, az a betlehemi csillag. Valóban? Valóban, mondja a tanító is, aki mégiscsak okos ember, erre lecsillapodnak a kedélyek, a betlehemi csillag az más, nekünk csak a komenista csillaggal van bajunk, mondja Jóska, a párttitkár fia, aki tavasszal azt írta Új Hevesi Napló 25
