Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET Abkarovits Endre: 25 éves a Barozda, A Naplegendától a Hegedügáláig
A televízió karácsonyi, magyar vonatkozású zene- és tánc programjai között már eleve két műsor ígérkezett kiemelkedő jelentőségűnek: a Magyar Állami Népi Együttes Nikola Parov nevével fémjelzett Naplegenda című produkciója és a 100 Tagú Cigányzenekar főszereplésével, a Magyar Állami Operaházból egyenesben közvetített „Hegedügála 2001”. Mindkettő - a rangos előadókon túl - azért tűnt ígéretesnek, mert nyilvánvalóan nem csak a hazai közönség részére készült, hanem kultúránkat volt hivatott reprezentálni a világ felé. A Hegedügála 2001 esetében, melyet a felkonferálás szerint húsz ország vett át élőben, ez egyértelmű, de gyanítom, hogy a Naplegenda se kizárólag hazai fogyasztásra készült. Ennek figyelembe vételével tenném meg alábbi észrevételeimet, s nem úgy tekintenék a két produkcióra, mint a karácsonyi műsorfolyam egy-egy, a többihez hasonló jelentőségű elemére. Már elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy mindkét előadás igen színvonalas és szép volt, csak tovább öregbíthette zenészeink, táncosaink hímevét. Mégis, a magyar kultúra ügyét szivén viselőknek csalódást okozhattak, vagy legalábbis hiányérzetet kelthettek. Egy ország esetében - s különösen igaz ez egy kis országra - csak kevés lehetőség kínálkozik arra, hogy nemzeti kultúráját megmutathassa egyszerre a világ számos országának. Az ilyen alkalmakat arra szokták felhasználni, hogy valóban saját értékeiket mutassák be. Egy újévi bécsi hangversenyen elképzelhetetlen, hogy a Bécsi Szimfonikusok külföldi szerzők müveit játsszák, pedig ahhoz is kitünően értenek. De a világ nem azt várja tőlük! Újévkor valódi bécsi muzsikát akarnak hallani az emberek szerte a világon! Ezzel szemben mit játszott a hasonló hagyományt kialakítani igyekvő 100 Tagú Cigányzenekar és a többi fellépő Budapesten: Berlioz, Brahms, Bizet, Strauss, Paganini, Dinicu stb. darabokat, míg magyar csak mutatóban akadt köztük. Vajon mi lehetett az előadás alapgondolata, célkitűzése? Megmutatni a világnak, hogy a magyar cigány és nem cigány zenészek milyen kitünően tudják eljátszani bármilyen nemzetiségű szerző darabjait? Ha ez volt, akkor ezt a célt nyilván elérték. De, gondolom, ezt a képességüket eddig se vonta kétségbe senki! Lehetett volna ettől több is a cél? Szerintem, igen! Felhasználni az alkalmat, hogy a magyar népzenét is, melynek szintén a hegedű a legfontosabb hangszere, megismertessük a világgal! Mert ne áltassuk magunkat! Azt, hogy milyen a magyar népzene, - tisztelet a kivételnek! - nem hogy külföldön, de még hazánkban sem ismeri a lakosság jelentős része. Az eléggé köztudott, hogy a magyar népzenét sok helyen azonosítják a cigányzenével szerte a világon. Ha ezt még mi is megerősítjük azzal, hogy egy ilyen produkcióban csak cigány zenészek és klasszikus zenét játszó cigány és nem cigány zenészek lépnek fel, s egyetlen eredeti hangzású népzenei darab nem kerül bemutatásra (csak két népdal klasszikus átiratban), akkor vajon hogyan várható el annak a húsz országnak a nézőitől, hogy el tudják képzelni milyen a magyar népzene? Pedig a megoldás nagyon kézenfekvő! Hiszen a magyar népzene sokfelé pont a cigány zenészek révén maradt fenn a mai napig, s feltételezem, hogy akár a szereplők, akár más cigányzenészek (például olyan világszámok, mint a Szászcsávási Zenekar) képesek lettek volna a hangverseny más számaihoz hasonló nagy sikerű produkciókra. Arról nem is beszélve, hogy a most 30. évfordulójába lépő magyarországi táncházmozgalom számos olyan zenekarral és briliáns prímással rendelkezik, akik a philadelphiai operaháztól a sidney-i olimpiáig mindenhol elkápráztatták közönségüket, csak - a jelek szerint - a budapesti opera színpadára nem sikerül feljutniuk. Pedig a külföldi nézők bizonyára legalább annyira élvezték volna zenéjüket, mint a bécsi 98 XII. évfolyam 2. szám—február
