Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET Abkarovits Endre: 25 éves a Barozda, A Naplegendától a Hegedügáláig
hangversenyek balett betétjei helyenként gyengécske utánérzésének tűnő, a lépcsőházban kergetőző táncosokat, több Strauss keringet, vagy a - szinte már bántóan a bécsi koncertek befejezését utánzó - záró Radetzky indulót. (Ez utóbbit szerencsére a külföldiek már nem láthatták, így valamivel kevesebbet tapasztalhattak meg a rendezők ötlettelenségéből (tavaly óta a jelek szerint nem sok új jutott eszükbe!) és Szenthelyi Miklós magamutogatásából.) Mivel nem először maradt ki a magyar népzene a gálából, nehéz lenne ezt a véletlen számlájára írni! Pedig, hogy mennyire jól megférnek a klasszikus és népzenei darabok egy színpadon, azt - többek között - egy 2000. novemberi, zeneakadémiai gála, ,A magyar hegedű” bizonyította. (Hasonlóan a Muzsikás, Jánosi vagy Gajdos együttes ilyen jellegű műsoraihoz.) A Naplegenda hasonló okokból hagyott bennem hiányérzetet. Megalkotója Nikola Parov, bolgár-magyar származású zenész és zeneszerző, akit Magyarországon leginkább a Zsarátnok együttes vezetőjeként ismernek, de akinek karrierje egészen a dublini Riverdance társulatig ívelt. Ez az az együttes, ahol Michael Flatley világhírre tett szert, majd onnan kiválva saját társulatot szervezett, mellyel Magyarországon is járt. A Riverdance példája nekünk is nagyon fontos, mert az ír népzene többek között ennek révén vált a világon manapság talán a legnagyobb népszerűségnek örvendő népzenévé. De miközben egy fontos missziót tejesít, ugyanakkor téves képzeteket is kialakított az ír népzenével, néptánccal kapcsolatban, s ez talán az íreket idegesíti legjobban. írországi útjaimon többször hallottam olyan véleményeket, hogy amit Flatley csinál annak nem sok köze van ahhoz, amit autentikus ír népzenének vagy néptáncnak nevezhetünk. (Amiket ott amúgy is sokkal problematikusabb meghatározni. Nálunk egyértelműen a falvak paraszti kultúrája tartozik csak ebbe a fogalomba. Az íreknél ezeket a fogalmakat szélesebb értelemben használják.) A baj nem az, hogy rossz, amit Flatley csinál. Ellenkezőleg: lélegzetelállítóan táncol, a show magával ragadja a közönséget, a zene is nagyszerű. Csak éppen Flatley inkább amerikai, mint ír, a tánc a spanyol és ír tánc valamilyen keverékéből alakult ki, a zene helyenként ír hangzású, máshol nem is akar annak látszani. (Mint például épp a Nikola Parov által írt „Macedón reggel”.) Tehát a néző könnyen azt hiszi, hogy valami autentikus ír művészetet lát, pedig az előadásnak ahhoz nem túl sok köze van. Parov és a koreográfus Mihályi Gábor ezt a megközelítést tette át a talán keleteurópainak nevezhető közegbe. A táncosok egyes lépései magyarosak, helyenként a zene is, de leginkább az a kép jellemző, s marad meg a nézőben, hogy a csizmáját magyarosan csapkodó táncos mozgását valamilyen balkáni zene festi alá, s az a külföldi néző, akinek nincs pontos elképzelése a magyar táncokról és a magyar népzenéről, az könnyen azt hiszi, hogy magyar táncot lát, magyar zenét hall. Különösen annak tudatában, hogy ezt a Magyar Állami Népi Együttes adja elő. A magyar táncszínházra - mint intézményre is - nagy szükség van (decemberben a Várszínházban el is indult egy ilyen kísérlet): népi kultúránk nagyon gazdag, s ha ügyesen menedzselnék a szakmát, nagy üzlet is lehetne belőle. De világossá kellene tenni, mi az, ami magyar népművészet, vagy annak elemeiből építkezik, s mi az, ami valami intemacionális művészet, s bárhol előállítható, ahol van egy jelentős vezető egyéniség, jó táncosok és zenészek. Az ország számára adódó ritka bemutatkozási alkalmakat pedig elsősorban arra, vagy arra is, fel kellene használni, hogy valódi magyar kultúránkat bemutassuk. Tehát nem az a baj, hogy léteznek ilyen produkciók is, hanem, hogy a fogalmak nem tisztázódnak, mind a hazai, mind a külföldi nézőket megerősítjük tévhiteikben, s elszalasztjuk a magyar népi kultúra bemutatására kínálkozó kevés lehetőséget is. Új Hevesi Napló 99
