Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)

2002 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos:n Bükkaljai ösvényeken XLIV

Dehogy haragszom. A húst meg köszönöm szépen. Adom a tejfölt - feltápászkodik, átveszi a csomagot. - Majd visszajön az még ide, mert másutt nincs mit ennie. Emberszagot nem kapott, a nagy dörrenéstől ugyan megijedt nagyon, hogyne ijedt volna meg, hiszen még én is megijedtem, de azt nem köti feltétlenül az emberekhez. Ilyen a vadászat. Süldőket vártam, és egészen más érkezett - fejezi be mondanivalóját István.- Ráadásul a süldőket meg nem is hallottuk - válaszol Gazsi, de most nem mert barátjára nézni, mert hát a teljes igazság az, hogy ő bizony nagyon is az öreg remete megérkezésében bízott, s ő most már azt is jól tudta, hogy miért István találkozott vele. Mert a már addig bevált útvonalát követő disznót megzavarták a hangoskodó, zajos malacok, s így nem Gáspár felé, hanem kisebb kerülővel az István által elült kukoricatábla irányába tartott. Ez volt az oka annak is, hogy a táblát elérve nem szaladt beljebb, hanem az előző estéken már nyugodt vacsorát biztosító területrész felé haladva jutott István közelébe.

Azaz, ha a malacos koca nem jár erre, s pont akkor érkezik, a nagy magányos Gazsi előtt jelent volna meg, úgy, ahogy az előző éjszakákon.

Ahogy a tejföllel a kezében ballagott hazafelé a falu zúzottköves szűk utcáján - és újra végiggondolta a tegnap este történteket - volt néhány olyan pillanat, amikor úgy érezte, talán kissé önző, kétszínű, igazságtalan volt barátjával. Furdalta egy csöppet a lelkiismeret, gondolatban vissza-visszatért a dologhoz, nem hagyta nyugton, de ugyanakkor kereste is a megnyugtató megoldást, az elfogadható magyarázatot. Aztán lassan körvonalazódott az a variáció, ami már az ő szempontjából is feloldozást jelentett. Mert ugye annak ellenére, hogy elhallgatta István elől a nagy disznó lehetőségét, mégis csak Pista volt az, aki majdnem meglőtte. Ám hogy mégsem, az csak azért lehetett, mert a fölöttük őrködő, bölcs és igazságos vadászszentek akarata érvényesült, miszerint ez a rangos kan nem barátját illeti meg, hanem azt, aki kinyomozta, aki először találta meg a nyomait, aki lelkiismeretesen utánajárt annak, hogy a disznó hol járt, merre járt, mit akart.

E néhány perces lelki vívódás után úgy döntött, hogy ennyi kis irigység még nem minősül bűnnek, ennyi irigység minden szenvedélyes vadászemberben van. Márpedig ő szenvedélyes vadász, hát nem is tépelődik ezen tovább.

Ezek után fütyörészve folytatta útját, s már a vadmalacleves előkészítésén gondolkodott, hogy ugyan a tejfölön kívül megvan-e minden hozzávaló otthon.

10

XII. évfolyam 2. szám—február