Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos:n Bükkaljai ösvényeken XLIV
lámpájának fénykévéjében felizzott két szem. A másfél méterre előttük lévő disznó szemei. Pista rémületében nagyot kiabálva hőkölt, ugrott hátra.- Jaj! A disznó! Csak úgy világít a gonosz szeme! Lőjön gyorsan, mert szétszaggat! - üvöltötte egy szuszra, azzal mit sem törődve, hogy a német vadász egy szót sem ért magyarul. Ahogy közben hátraugrott, a vendéget persze hanyatt lökte, ő maga ráesett, a szűk, szúrós, tüskés ágú bokor sűrűjében, s időbe telt, amíg kigabalyodva egymásból meg az ágak közül, újra visszanyerték egyensúlyukat, önuralmukat viszonylagos nyugalmukat. A disznó pedig meg sem moccant közben, hiszen már élettelen volt, ám a nyitott szemei még visszaverték a hirtelen rájuk csapódó lámpafényt. Ezektől a szemektől, no meg az egy héttel azelőtti élményektől volt olyan fürge most István a higgadt, idős, német vendégvadász legnagyobb csodálkozására, sőt megdöbbenésére. *** A disznó a magas fűben gyorsan közeledett a kukoricához. István csak a foltját látta, pontosabban, ami kilátszott a fűből. A távolság ebben a sötétben túlságosan nagy volt ahhoz, hogy lövésre gondoljon. Azért a távcsövön keresztül próbálgatta, hogy milyen képet lát, de csak másodpercei voltak a töprengésre, mert a disznó nem állt meg. A nyílt területen, az erdő és a kukorica között, még ebben a nagy fűben is sietősre fogta a dolgot, mert nem érezte magát biztonságban. Igyekezett, hogy mielőbb a jó takarást adó sűrű kukoricaszárak között lehessen, ahol már elrejtve van a világ szeme elől. Igen. Mert a disznó úgy viselkedik, mint aki szégyenlős. Nem szeret mutatkozni, ki nem állhatja, ha látják. A céltávcsövön keresztül csak annyit tudott Pista megállapítani, hogy nagyon nagy. Ekkor a disznó már el is érte a kukoricatábla szélét. Pislától körülbelül nyolvan-kilencven méterre, s el is tűnt a szeme elől.- Hú, ah anyját, de nagy! Ez ritka szép disznó volt. Régen láttam ilyet. Mint egy hatalmas szamár. Hej, de jó lenne ezt terítékre kaparintani! Süldőket vártam, és magányos kan jött. De hát nem lőhette, mert nem lett volna értelme bizonytalan lövést tenni ebben a sötétben - röpködnek István gondolatai irtózatos gyorsasággal, mert az elmúlt néhány másodperc történései igencsak felpörgették egész lényét. Előre nyomta a fegyver biztosítógombját, amikor azt a széke mellett heverő hátizsákjához támasztotta, akkor hallotta meg az első kukoricacső reccsenését, ahogy a disznó letépte a szárról. Lassú, komótos csámcsogás kezdődött, ahogyan az öreg, nagy disznó szokott enni. Aztán újabb reccsenés. Majd kis szünet, és megint törik a cső. De most már közelebbről hallatszik, és a mohó, de lassú ritmusú csámcsogás is tisztábban, élesebben, jobban hallható. Az érő kukoricatáblához táplálkozni érkező vaddisznók rendszerint beljebb mennek a szélétől, s tíz-húsz méterre a sűrűben kezdenek csak hozzá lakomázni. Most is erre számított Pista, de a hallottak alapján nem ez történt. A szélső sor vonalát követve, szinte a borozdában haladt, s onnét csavart le egy-egy kukoricacsövet.- Nono! Ez közeledik felém! - suhan át a gondolat Pista agyán, és automatikusan ismét felemeli a 7x64-es Zastavát. 8 XII. évfolyam 2. szám—február
