Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)

2001 / 7. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Vázlat egy vers mindenségéről

bukkan elénk az „ország” szó; először az első versszak második sorában: „kicsi országom”. Mily különös, a hazaszeretetről szóló egyik hatalmas röptű, mindenségigényü versünkben a „haza” szó külön, hangsúlyozottan nem szerepel (a hazajön szóban nem tekinthetjük annak, még akkor sem, ha a vers egész szellemi ragyogásában a „haza-,, szó igy, még igekötős változatában is valami holdudvart kap).

Tudjuk, az „ország” a földrajzi, gazdasági, a hivatalos alak. A „hazá”-hoz több érzelem fűződik, nagyobb a szellemi töltete. A mamut nagyságú ország is lehet semmihaza, ha ott nincs igazi, emberi hagyomány, nincs igazi, szellemi összetartó erő. Sőt bal századokban szűnt már meg ország, de a haza még létezett, nyelvében, nemzeti hagyományaiban.

Könnyű belátnunk, hogy itt az „ország” szó az egész költemény természettudományos képi alapját erősíti, hiszen az első sor kétszeri „főid” alakja már oly világosan elménkbe véste, hogy itt a szülőföldről van szó, az anyaföldről, mint ahogy a török is oly szépen mondja ezt: anayurt (az „ana” az „anyá”-val azonos, a „yurt”-ban pedig a jurtát is benne érezzük.)

Ráadásul, ha „kicsi országom” helyett „kicsi hazám” lenne, az nem csupán azt sugallná, hogy a haza is megfogyatkozott, akár szellemiekben is, hanem furcsa, fölösleges, sőt túl nyilvánvaló egybecsengés lenne a „haza” szó és a „hazajön” között. Épp ez az utóbbi szó teszi egyértelművé, hogy a költő csakis az „ország” szót használhatja, hiszen míg egy olyan ritka telitalálat, mint amilyen a „földob” és a „föld” szavakban fokozza a vers sugárzó erejét, addig az olyan, jól ismert szójátékra épülő fordulat, amelyik például így hangzik: „vágyom haza, mert vár a haza”, kedves, tréfás lehet - szövegkörnyezettől függően, de fölöttébb megszokott, természetes, ezért nem hathat a meglepetés erejével, tehát egy ilyen tömör és rendkívüli vers esetében elképzelhetetlen, mert azt szinte tönkretenné, gyengítené.

Mily természetes, hogy az ismétlésnek, visszatérésnek erősitő szerepe van, de van olyan mód, amellyel ennél még nagyobb hatást is lehet elérni: ez akkor következik be, ha a visszatérés vitathatatlanul jelen van, bizonyos elemek viszont megváltoznak, és épp ez a változás is segíti a fokozást. Ez történik a költemény tetőpontján: az ötödik versszak elején: csupán a „fol-föl-" (valójában az igekötő) és középen a „kő” maradt meg a sorból, tartalmi szempontból mégis ismétlésnek tekintem, valóban az, mégpedig a javából. Ezt és az első sort egymás mellé helyezve, remek párhuzamos sor áll előttünk:

„Föl-földobott kő, földedre hullva,

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,...”

A földre hullás is akaratlanul történik, hiszen természeti törvényről van szó. Izgalmas a „föl-földobott” és a „föl-fölhajtott” befejezett melléknévi igenevek kapcsolata. A földre hullás további hangsúlyozása az akaratlan jelleg, de maga az egész értelem, jelentés az „ütök” szó által lesz világos: a költő a hazájára hasonlít, mégpedig példás alakban. Mivel itt fokozás történik, azért a „föl-fölhajtott” röpítő ereje is nagyobb, tehát itt a fizika szakszavaival élve mondhatjuk, hogy nagyobb a centrifugális és a centripetális erő is.

Már találkoztunk azzal a gondolattal, hogy itt olyan érzésünk lehet, hogy a „fölhajtott” szóból kirepült az ,,f’, de oly módon, hogy érzékeljük a hiányát, viszont a tudatunk pótolja is. Ezzel Ady tisztában volt, hiszen mi sem lett volna egyszerűbb, mint a „fölhajtott kő”-ről beszélnie, de akkor kiesett volna a varázserejű „föl-föl” alak. így ebben a szövegkörnyezetben a „földob” jelentés oly nyilvánvaló, hogy senki sem gondol a „fölhajt egy ruhát” vagy „fölhajtja a vadat” esetleges jelentésére. Tehát valóban nagyon komolyan mondom, hogy az a szinte visítva kiröpített „í” csakugyan a sebes, gyors elszáguldást érzékelteti. Ennek ez a hatása, még akkor is, ha a szónak története kapcsán mást is tudhatunk.

62

XI. évfolyam 7. szám—2001. július