Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Vázlat egy vers mindenségéről
Rendkívüli itt a „bús akaratlan” és „példás alakban” jelzős szerkezetek találkozása: a költő „szomorúan magyar”, „bús” volta akaratlan zuhanásában is benne van, de a hazájával való találkozás, a visszazuhanás után „példás alakban” történik. Emberként, hazafiként teljesíti küldetését. Ezután már világos, hogy „hiába mindenha szándék”, a százszori földobást is visszaszállás követi, és ez az igazi vallomás, ez a végkifejlet (Százszor földobnál, én visszaszállnék...) Az egyik „föl” helyett a „százszor” szó áll - a nagy, a megnevezett gyakoriság, és a „hullva”, „akaratlan” szavak helyett, a tudatosságot, a teljes bizonyosságot kifejező két szó, a „hullva”, „akaratlan” szavak helyet, a tudatosságot, a teljes bizonyosságot kifejező szó, a „hullva” és az „akaratlan” szavak helyett, a tudatosságot, a teljes bizonyosságot kifejező szó áll: „visszaszállnék”. Igaz, az eldobott kő is röpülhet, szállhat, de a korábbi két szó, a „hullva” és az „akaratlan” eleve kizárja a költő akaratát, itt viszont fölöttébb megváltozott a helyzet, hiszen nem az egyén elvágyódása az elröptető erő, hanem magának a kicsi országnak a taszító ereje, az elutasító, tagadó mozzanatai, valójában az a tény, hogy nem fogadja el, sőt esetleg elűzi a fiát. A költő ennek ellenére szállna vissza, és itt teljesedik ki a minden bajnál, búnál, szomorúságnál, meghasonlásnál nagyobb szeretet. Hallatlan lelki mozgás, változás van ebben a költeményben. Pontosan a vers feléig a költő egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról: ünnepélyes távolságtartás ez. Ritka ez a nyelvhasználat, bár olykor családtagok között is lehetséges. Különös ok lehet erre. A tékozló fiú is mondhatná az apjának, hogy hazajött a fiad. Ám ez az egyik eset. Krisztus a kereszten függve mondja a Szüzanyának: .Asszony, íme a te fiad”. Ezek az utolsó szavai, melyeket édesanyjához intéz. Ady sokat olvasta a Bibliát. Lehet, hogy Krisztus szavait versírás közben is visszahallotta. Mégsem az erőszakolt hatáskeresés sarkall, hogyha ezen tűnődöm, hanem az egész fönséges volta, hiszen a gesztus oly rendkívüli, és ha ezt nézzük, legyen szó bár puszta véletlenről, akkor is különös, hogy a megszólításban, Ady művében az „asszony” helyett a „kicsi országom”-at találjuk, utána pedig magyarul még a ritmus is egyezik: „Hazajön a fiad”, „...ihol a te fiad”. (Károlyi így fordította, és szép itt a latin nyelvű szövegből is idézni: „Mulier, ecce filius tuus”, Szent János evangéliuma XIX, 25.) A vers közepén a „Tied vagyok én,...” nagy vallomásával következik be a változás. Ezzel mibennünk is megtörténik az azonosítás, az azonosulás. Mondhatja az ember a hazájának, hogy „hazajövök hozzád”, de ez a bejelentés minden szépsége ellenére túl hétköznapi. Vele szemben a „Hazajön a fiad” hallatlanul erős stilisztikai töltettel, többlettel rendelkezik. Hiszen azzal, hogy hazajön valaki, önszántából bármikor el is mehet, de ha ugyanez a személy magát „fiadnak” nevezi, az már a kötöttsége is mutatja, mert itt az ország a szülővel lesz azonos, és természetes körülmények között a gyermek sem hagyja el örökre a szüleit, tehát a szülő és a gyermek viszony ily párhuzama még tovább erősíti azt, amit a tömegvonzás kapcsán már korábban elmondtam. A „föld” és a „fiad” első és utolsó hangja egyezik. Ez további rejtélyes érzelmi szálakat teremt a nyers, anyagi és a szellemi között. Ilyen erősítő és szép elem, gyönyörű jelenség az, hogy épp a vers tetőpontja előtt a mi népnevünkben van: magyar. Ezt a tetőpontot valamilyen korán lehajolni, hanyatlani akaró ív előzi meg. A „nagy harag”, a „nagy hűtlenség” is erre vezet. A „szomorúan magyar” jelzős szerkezet is, mint valamilyen bús tény jut a tudatunkba, ezért oly villámlásszerű, oly sziporkázó, üstökös-fönségü mindaz, ami hirtelen utána következik. Itt ugyanis a „kő” már teljesen azonos a költővel, annak szellemi világával. A vers során tulajdonképpen egy metafora történetével találkozunk. Ez a címben épp egyalakúsága Új Hevesi Napló 63
