Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)

2001 / 7. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Vázlat egy vers mindenségéről

Az ókortól napjainkig úgy tekintik az aranymetszést, hogy általa az ember még inkább meggyőződik a világmindenség rendjéről. Költeményben is lehet szerepe. Legfeljebb ez nem ötlik oly nyilvánvalóan a szemünkbe, mint például a „mértani középpontja”. Jelen esetben ez az utóbbi a harmadik és negyedik versszak között van. Nem véletlen tehát, hogy a „Tied vagyok én...” vallomásnak oly hatása van, hiszen mindenféleképpen a hazánkhoz való tartozásnak a tudata van a műben, a vallomás, a szeretetteljes beismerés viszont fokozza a mondanivalót azzal is, hogy a vers tengelyében van. Az aranymetszési pont a „gondban” szóban van, és mint már láttuk, ez rímet alkot a „haragomban” rágós főnévvel, és enyhítő, szép árnyalatot kap a „szerelmes” jelző által.

Ez a gond taszító erő-e? Az, mert valóban nehéz tőle szabadulni. Nehéz megoldást találni, mert nem minden függ tőlünk, sőt olykor a teljes tehetetlenség sújtja le az embert, mégis úgy kell élnünk, olyan tudattal, hogy valamit mi is tehetünk.

Ez a „szerelmes gond” tehát az ősi, nagyon hatásos metszéspontján van.

Kevesebbet szokás említeni egy másik arányt, amely szintén nagyon lényeges. Ennek a neve Sectio Quintus Giovannis. A Szent Koronánk arányaira is ez érvényes. Míg az aranymetszés jelen van a természetben, ez a rend jellemzi a fák ágait, a csigabiga házát, a napraforgó spirálját (sőt itt a Fibonacci-sorról is beszélhetünk), addig az a koronánkra is jellemző arány a természetben sehol sincs meg; ez mindig a természetfölöttire utal.

Ady versében ez a metszési pont a „föl-fölhajtott kő” jelzős szerkezetben van jelen, és épp a „kő” szóban.

íme, a különös és főképpen a természeti törvényt képviselő szó így kapja a legnagyobb szellemi töltetet, hiszen itt Adyval azonos: hazájáért égő, önmarcangoló, lobogó leikével. A verset leginkább jellemző szó így jelenik meg ezen a rendkívüli helyen.

Magunkban idézve, mondva, szavalva, olvasva ezt a verset szóról-szóra, szótagról- szótagra haladunk tovább. Ebben az egyenes vonalú előrehaladásában különleges helyek vannak. Ezek rendkívüliségét, nagyszerű szellemi töltetét szerintem eddig is éreztük. Talán közelebb kerülnek hozzánk, ha a rendjükre, törvényszerűségükre is rácsodálkozunk.

„Föl-földobott kő, földedre hullva...” mondja az ember magában, és tudja, hogy valami rendkívüli kincs birtokában van. Már csak azért is, mert anyanyelvén van ilyen csoda, van ilyen zene.

Az első hat szótagban szinte egyedüli a magánhangzók dallama, zenéje: nyelvünkben ugyanis az „öt” és az „ő” a legritkábban előforduló hangok között szerepel. Itt pedig mindkettő tündököl, üstökös-fénnyel lobog, a másik két magánhangzó az „o” (azért kettő, mert ismételten fordul elő), közeli rokona az „ö”-nek, mert képzésében csak egy elemben tér el attól: a magasság és a mélység szembenállása adja az ellentétet.

A hat szótagban a „föl” háromszor fordul elő; két esetben - a „földobott” és a „földedre” szavakban pedig szintén elöl, tehát hangsúlyos helyen, maga a „föld” ismétlődik, mint közös elem, a földobás, a szakítás, eltávolítás ellen működő vonzerő ez, amely szinte mágneses térrel veszi körül az egész verset. A „földob" és „föld" ily káprázatos találkozása szinte első pillanattól fogva magában hordozza azt, hogy a vonzási erő a nagyobb, hiszen a kiröpítő erő már eleve magában hordozza a „föld” szót, ezzel már az elszakadás pillanatában is jelzi, hogy van visszatérés, vár minket az anyaföld, amelyből testünk vétetett.

Olyan nyelvi telitalálat ez, amelyről joggal hiszi az ember, hogy egyszer, csakis a mi nyelvünkön született meg, de épp ezzel a tiszta, életet ragyogtató varázslatával lett annyira örök.

A szóeleji, ősi hagyományra visszamenő egybecsengés ott van a vers tetőpontján, az ötödik versszakban is, az „országom”, „orcádra” egybecsengésében is. Itt másodszorra

Új Hevesi Napló

61