Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Beszélni élmény
M>IoB>T ES TUDOMÁNY JQdáx/á (yBe^xs/n-f ' é/mény Bölcs szokásnak hódoltak azok a régiek, akik hosszú címet adtak írásaiknak. Nem kerültek olyan kínos helyzetbe, mint én ezzel a rövid címmel, hiszen most a fentieknél még pontosabban kellene megmagyaráznom, hogy mit értek ezen. A saját logikám szerint a világ legtermészetesebb jelenségéről van szó: akkor tud az ember igazán, szépen beszélni, amikor azzal, amit mond, kifejt, megvalósítja önmagát, rendet teremt saját lelkében, és érzi, hogy ez a közlés környezetének is jó, azt is gazdagítja. Mondanivalóm kifejtéséhez egy szép verset hívok segítségül, ebben nem az Umberto Eco által meghatározott elidegenedett világ van jelen, az, amelyben az ember „zaj-akváriumban” él, ez az ember és a természet örök egymásra találásának a szép igézete. Nyári reggel ha új nap fehérük Mikor az ablakodat kitárod A szobádat betöltő hűvösségben A mozdulatlanul álló fában Már az ember hangját hallod Mit mond itt most nekünk Sabahattin Kudret Aksal „Az ember hangja” című verse? Elsősorban azt, hogy a természeti jelenségekben is ott az ember hangja. Nem a gyűlölet sugárzásáé, nem a szándékolt rémületkeltésé ez a hang, hanem olyan, amely a természet hangjait betetőzi, de azokat nem nyomja el, hanem velük együtt él. Oly zenéről van szó, mely Bartók Béla III. zongoraversenyében az utolsó tételnek a ritmusában is jelen van, és ezt hallják gyermekeink az édesanyáktól - természetes körülmények között. Zene, mely nyugalmat áraszt, oly áldás, mely hatására az ember létgyökeret ereszt. Benne nyelvünk zendíti végtelen létüzenetét. Mi jellemzi ezt a beszédet? Mi teszi élménnyé a különböző nyelvek hangszerelését? Ez titok, mert más egy szó, ha csak a hangjait ízlelgetjük, és más, ha a zenei élményhez a jelentés is tapad. Talán ez magyarázza azt, hogy az idegeneknek épp a mi „fülolaj” szavunk tetszett. Jelentés és zeneiség harmóniája alapján sorolta fel Kosztolányi azokat a szavainkat, amelyeket puszta jelenlétükkel is élményt jelentenek a számunkra. Ilyen a török aygigegi (hold virága = napraforgó) is. A nyugodt, élményt jelentő beszéd kitárja a lélek kapuit, és utat nyit a titkok előtt. Az önmegvalósulást, a mások teljességét segítő beszéd élmény, mert olyan tükröt tart az ember mások elé, melyben valamilyen többlet tündöklik elő, a teljesebb lét üzenete. Minden beszéd ilyen? Nem keverem-e össze a művészetet a hétköznapi szürkeségiét szóözönével, szó-áradatával? Nem! Nem keverem össze, mert tudom, hogy a kettő nem azonos, hiszen az egyik, ez a mindennapi tiszavirág-életű, az idő-örvénylés tünékeny kavargása, hullámfodra, a másik, a művészi megszólalás maga a megállított idő: az örök igézet. Mégis, mégis hangsúlyozni kell, hogy egy-egy természetes nyelv szépsége, nyelvtani rendszere, költői rétege ebből a hétköznapi, szünet nélkülinek látszó kavargásból táplálkozik, sok-sok alapját, sőt gyakran ihlető forrását onnan meríti. 56 XI. évfolyam 12. szám—2001. december
