Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 12. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: A csaló
‘Tecske Csaba Qs4) cao/óA tüzoltószertámál bigéztünk Gusztival, de már az elején elnyelte a föld a bigénket. Hiába gázoltunk a burjánzó csalánba, nem találtuk meg. Hazaszaladtunk és csináltunk másikat. Egyet Guszti, egyet én, és még volt egy vésztartalékom is, azt édesapám csinálta, az ő bigéi valahogy sokkal jobban működtek, mint amiket mi csináltunk. Fogtuk az arasznyi botocskát, a favágítón volt ilyen bőven, a két végén kihegyeztük, sajnos a fejsze nem akarta az igazságot, vagy túl sokat, vagy túl keveset harapott le a fából, egy kicsit nyomorékra sikeredett a bige. Megvallom őszintén, ceruzát hegyezni se tudtam valami jól, ebben a műfajban viszont Guszti csodákra volt képes, senkinek az osztályban nem voltak olyan gyönyörű hegyes ceruzái, mint neki. Szinte minden sor leírása után reszelgetni kezdte a ceruza hegyét, mint maneken a körmét. Faragtunk gyorsan két bigét és szaladtunk vissza a térre, ahol ottfelejtettük az ütőt, de szerencsére még megvolt. Az ütő valamikor seprűnyélként teljesített szolgálatot Guszti nagymamájának házában. Príma húzása volt, seprűként aligha tett ilyen jó szolgálatot az emberiségnek. A bigét gondosan egy kövecskére helyeztem, a focisták tizenegyesnél a labdát szokták ilyen figyelmesen elhelyezni, éppen rá akartam ütni, amikor ütésre lendülő karomat valaki lefogta. Hátrapillantottam, Misi volt az. - Öcsi, ne olyan hevesen! - mondta rekedtes hangján. Csak három évvel volt idősebb nálunk, de olyan erős és félelmetes, akár a vadkan. Még a felnőttekkel is tengelyt mert akasztani, leállt velük verekedni a kocsmában. Már nem volt mit tenni, megadtuk magunkat a sorsnak. Tudtuk, ebből a találkozásból nem sül ki semmi jó. - Bigézzünk egyet? - kérdezte. Megrágott, kialudt csikk lógott a szája sarkában. - Bigézzünk - motyogtuk bátortalanul. Misi erre fogta a bigét és az ütőt, és jó messzire elhajította a csalán közé. - No, ezzel megvolnánk - dörzsölte össze a tenyerét. - Van gyufátok? - Sajnos nincsen - mondtuk röstelkedve. - Mindjárt gondolhattam volna - mondta és kiköpte a csikket. - Szeretnél csokit enni? - nagy mancsát a vállamra tette, szinte összeroskadtam alatt. - Már hogyne szeretnél - adta meg a választ helyettem. Guszti éppúgy be volt rézéivé, mint én, csak pislogtunk, mint a miskolci kocsonyában a béka. Misi pár darab forintost halászott elő a zsebéből, az érmék szörnyen maszatosak voltak, ujjaival tisztogatni kezdte őket. - Fogd, mindért csokit vegyél! A fele a tied. De ügyelj ám, hogy írással fölfelé legyenek, ha a pultra teszed őket! Akkor tudtam meg, hogy ezek az érmék már nem voltak forgalomban, semmit sem értek, igaz, csak annyiban különböztek az újtól, hogy a régi címer volt a hátlapjukon, könnyen össze lehetett téveszteni őket. Valahogy úgy éreztem magam, mint a mesebeli lány, aki vitt is valamit a királynak, meg nem is. Nekem is volt pénzem, de mégsem volt. Bátorságom is alig, pedig arra most nagy szükség volt. Fiatal, fekete lány volt a boltos, úgy éreztem, tudja, mire készülök, tudja, hogy be akarom csapni. Alig jött ki hang a torkomon, motyogtam valamit az orrom alatt köszönésképpen. Remegtem, ha rámszólt volna Mari, azt hiszem, mindent bevallók neki. Már a csoki se tűnt olyan vonzónak, megkeseredett a számban anélkül, hogy megízleltem volna. Ereztem, elpirulok, ahogy a pultra csúsztattam a forintosokat, de Mari nem sokat törődött velem, hanyagul besöpörte a pénzt a kasszába, majd elémrakta a csokikat, öt Balaton-szeletet. Amilyen gyorsan csak lehet, elhagytam a boltot. Azt hiszem, köszönni is elfelejtettem. Még a fülem is égett a félelemtől meg a szégyentől. A friss levegőn kissé Új Hevesi Napló 23
