Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)

2001 / 12. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XLII.

rendelkező, szenvedélyes vadászember volt, olyan igazi hegyi ember, aki már gyermekkorától készült erre a hivatásra. Vadat tisztelő, szívós, konok vadőr, a szilvásváradi Kozákok tanítványa. Az öreg monológját hallgatva egyre csak a könnyezve szenvedő, szomorúan néző bika járt az eszében, s amikor az öreg befejezte, ő már fogta a konyhaajtó kilincsét. Sarkig nyitotta az ajtót, és nagy nehezen nyugalmat erőltetve magára, megszólalt:- Kedves bátyám! Jól tudod, hogy hol lakom, hiszen most megtaláltál. Akkor is itt laktam, a terület közepén, amikor a rosszul meglőtt bikádat kerested. Ha egyáltalán kerested! Akkor miért nem jöttél? Akkor miért nem szóltál, hogy segítsek, hogy vérebbel utánakeresve azt a szerencsétlen vadat, megszabadítsuk a rá váró szörnyű szenvedéstől? Te, aki olyan jó vadásznak tartod magad, nem gondoltál arra, hogy a vadászat nemcsak felelőtlen puskaropogtatás? S most még van képed pénzt felajánlani a trófeáért? Nem adom! Mert nem érdemied meg! És csak a korod az, amiért nem mondok még durvábbakat. De kifelé a házamból, mert nem állok jót magamért!

S amikor a szó nélkül eliszkoló puskás után bevágta az ajtót, zihált az idegességtől. Ám szinte öntudatlanul és talán a kiutasított nimród nevében is, mintegy bocsánatot kérve, megsimogatta a frissen kikészített, gyönyörű trófea hófehér koponyáját.

Ez volt hát az a történet, amit néhány napja Istvánnak elmesélt barátja. Ez volt az a dolog, ami még Gáspárt is olyannyira felzaklatta, hogy könnybe lábadt szemeiről és igencsak megkeményedett arckifejezéséről Pista pontosan tudta, hogy ha ő van a hivatásos vadász helyében, ő bizony még a gallérját is megragadja, de meg is rázza betyárosan, mielőtt kilódítja az ajtón ezt a dicsekedni nagyon szerető, mohó kapzsisággal vadászó zöldruhást.

22

XI. évfolyam 12. szám—2001. december