Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 12. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XLII.
A hivatásos vadász lakásán megcsörrent a telefon. Dél körül járt az idő, így épp otthon volt. A bőgés az elején járt, de már volt vendége, őt kísérgette reggel-este, hát napközben pihent.- Vadász úr! A kertem végiben van egy nagy szarvas. A fejin meg van sebesedve nekije, és minden letapos. Jöjjön má’, oszt vigye innét! - így szólt a telefonba a szomszéd falu egyik szélső házában lakó jóember, nem éppen szakszerű bejelentése. A vadőr a három kilométernyi utat szűk három perc alatt megtette, s máris a jelzett ház előtt fékez a zöld Niva. A kert vége és az erdő széle között füves, itt-ott bokros, enyhén emelkedő, mintegy háromszáz méter szélességű tisztás van. Azon átváltva a bika az alacsony drótkerítésen átlépve bejött a kertbe. A gazda hiába kiabált és integetett felé a seprővel, nem ijedt meg, nem szaladt el. Csak állt. A kert sarkában. Állt és nézett az emberek felé. A kaputól ezt látta a vadőr is, aztán amikor közelebb ment, észrevette, hogy valóban egy hatalmas, gennyes, lőtt seb éktelenkedik a combján, egészen hátul, csaknem a hullatónál. De nemcsak ezt látta. Mást is látott. Mégpedig azt, hogy a bika, miközben minden látható félelem nélkül állt a puskával kezében közelébe lépő ember előtt, sírt. Igen, sírt. A szomorú, nagy barna szemeiből folyt a könny. S azokban a szemekben a halálfélelem rettenete is ott vibrált. Mert persze, hogy rettegett a megoldást. Mert nem bírta tovább a szörnyű szenvedést, elege volt, mert a hatnapos lövés elgennyesedett sebe rettenetes kínokkal gyötörte. Egész teste lázban égett, s érezte, tudta, hogy ez már nem múlik el. Az a pompás nagyvad, ami az embertől ösztönösen irtózva már messziről menekül, az a vad, ami kiváló érzékszerveinek köszönhetően az ember közeledését már akkor észreveszi, amikor az még nem is látja. Európa fővadja a gímszarvas. A koronás nagyúr, a joggal büszkén járó, elegáns, délceg, gyönyörű vad. Most nagybetegen, a biztos halál tudatában könnyezve a rémülettől, de teljes nyugalmat mutatva, méltósággal odaáll az ősellenség elé, mintegy kérve azt, hogy segítsen, hogy vessen véget ennek a szörnyűségnek, hogy ne kelljen tovább ilyen rettenetes kínokat elviselnie. E tengernyi kínnak egy pillanat alatt vetett véget a biztos nyaklövés. A kérges lelkűnek vélt Gáspárt nagyon felkavarta az eset, de a hivatásos vadászt is, annak ellenére, hogy a duplavillás, öt és fél kilós, szép trófea őt illette meg. Már másnap kifőzte, nagy gonddal tisztogatta és szépen faragott, elegáns trófeatalpra szerelve akasztotta szobája falára. Ám ezzel az eseményeknek még nem volt vége. Szeptember utolsó hetében, tehát szűk két héttel a történtek után, a hivatásos vadász portájára beballag a társaság egyik idős vadásza, aki önmagáról szívesen mesél minden szépet és jót, sőt időnként szinte legendákba illő, nagy terítékű, régvolt vadászatokat emleget, melynek természetesen ő volt mindig a főszereplője. A harminc szarvasbika és a száznál is több őzbak trófeagyűjteményét szavahihető vadászemberek már látták, tehát igaz. Ám az örökös dicsekvése sokakban halvány ellenérzést keltett, s egy-két szerény, igaz vadászban megfogalmazódott olyan gondolat is, hogy talán az a menyasszony nem is annyira szép, mint ahogyan azt állítják. Ami azt jelenti, hogy a sötét erdőben köztudottan félő és csak lővilágnál vadászó kolléga meglehet, hogy nem is olyan makulátlanul tökéletes vadász, mint ahogyan azt ő oly gyakran és oly szívesen lefesti. Nos, hát bizony a vadőr akkor erről győződött meg. A látogatás célja ugyanis az volt, hogy a szerény körülmények között élő hivatásos vadásznak közel egyhavi fizetésének megfelelő összeget felajánlva azt kérte, hogy hadd vigye el a páros tízes, duplavillás, szép trófeát, hiszen annak hordozóját, azt az ötéves bikát ő sebezte meg a Hosszú-vágás oldalában még szeptember legelején. A vadőr kiváló képességekkel Új Hevesi Napló 21
