Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 12. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Karácsony
Jani gyerek, a legkisebb Pesten van. Hú, az nagyon sokra vitte, valami művezető lett, vagy minek mondják. Azt mondja Gyuri, hogy legalább harminc ember dolgozik a keze alatt. Még vizsgázni is kellett neki, meg pártiskolába járt. Hát, ő tudja, mire törekszik... Különben jó gyerek ő is, olyan, mint szegény apja volt. Különben nem is tűmé el a felesége beszédeit, amiket az mond nekem néha. No, de fogd be a szádat, buta vénasszony, nem érted te már a mai fiatalokat... De ez a Jani gyerek mégis csak rendes, ő talán a misére is eljönne velem, ha azt mondanám: gyere, fiam, gyónjuk meg a bűneinket! Pedig azt mondják a faluban, hogy ott már nem nagyon szokás gyónni meg áldozni. Fura világ ez... Ha a mi időnkben valaki nem járt el vasárnaponként a templomba, nem is lehetett becsületes ember. Még a pap is kiprédikálta. De hát ők tudják, mit csinálnak... Az öregasszony végigsimította fekete kendőjét, egy kicsit hátraigazította, mert az egyik csintalan fenyőág belekapaszkodott, és majdnem lerántotta a fejéről. Aztán hátrasietett az ajtóhoz, félig behunyt szemmel, összecsücsörített szájjal nézegette, mint műértő az absztrakt festményt, s elégedetten mondta:- így ni, galambocskáim, így ni! Olyan szépen mutattok, hogy az én kis unokáim tán még azt is el fogják hinni, hogy a Jézuska hozott benneteket. Még egy kis bejglit meg bort hozok a fa alá, és - közben az öreg faliórára pillantott - félórán belül itt is lesznek. Jaj, az ajándék! - kapott a fejéhez. — Ej, ej, te vén fej, te mindent elfelejtesz mostanában? Szégyelld magad! Gyorsan előszedte a szekrényből a gondosan becsomagolt ajándékokat, és mosolyogva tette a fa alá. Aztán kiállt a konyhaajtóba, onnan nézte a sötét, néptelen utcát. Ekkor érezte csak, mennyire elfáradt az egész napos készülődésben. Érezte a vállán a hetven év súlyát, meg a magányét, mely sokkal jobban sajgott, mint a tülevelek szúrása sárgává aszott, áttetsző bőrén.- Nem igaz, nem vagyok fáradt! - berzenkedett a gondolattal - És nem is vagyok annyira egyedül, hiszen ezek az öreg limlomok mind élő, eleven emlékek. Az öregem, meg a gyerekek halhatatlan emlékei. Igaz, hogy elszállt a fejem fölött az idő, de azért nem vagyok én még olyan tehetetlen vénasszony... Akár a fiatalokkal is versenyre kelhetnék. Nézzétek, milyen fürge vagyok! Akár futni is tudnék. Mi az, hogy tudnék? Tudok is! Akár a vasútig is el tudnék szaladni, hogy megnézzem, megjöttek-e a gyerekeim, csak... csak nem akarok. Jaj, de sokáig tart ez a várakozás! Rossz így egyedül várni. Mindig csak egyedül, mindig csak várni... húszéves, özönvíz előtti karácsonyfadíszek között. Vehettem volna újakat is, annyi pénzem még maradt, de ez lesz a meglepetés. Vajon felismerik-e a régi díszeket? Emlékeznek-e még arra az időre? Nem, nem hiszem. De talán mégis! Nekem már csak ezek az emlékek jelentik az életet. Bizony, csak ez maradt az álmokból, a reményekből, a gyerekeimből... Jaj, a lábam! Gyertek már, drága gyerekeim! A vattafehér úton három ember sziluettje rajzolódott ki a halvány holdfényben.- Jani! Kisfiam! - kiáltotta az öregasszony, és úgy érezte, valóban nincs súlya, repül, mint a fiatal sólyom a kerten, a kapun, a sötétségen át, ki az utcára, a fiához.- Nézd, milyen nehezen jár már szegény anyám - szólt a férfi a feleségéhez.- O se fiatal már, fiacskám — válaszolt az asszony. - Ne felejtsd el, hogy te is túl vagy a negyvenen... Néhány nap múlva 1980-at írunk...- Vetkőzzetek le, gyerekeim! Nézzétek, mit hozott nektek a nagymama Jézuskája! - lelkendezett, amikor beléptek az ajtón.- Ugyan, anyám, ez a gyerek már nem hisz a Jézuskában! - mondta enyhe feddéssel a hangjában a kopaszodó férfi.- Hát miben hisz, kisfiam? Valamiben hinni kell!- Hmm... - bizonytalanodott el a férfi hangja - ma már felvilágosultak a gyerekek. 8 XI. évfolyam 12. szám—2001. december
