Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 12. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Karácsony
T. Ágoston László A bozontos, rakoncátlan kis fenyő sehogy se akart engedelmeskedni bütykös ujjai parancsának. Háromszor is megpróbálta beljebb nyomni a régi, szuhos talpfába, de mindig eldőlt.- Ej, te kis izgága, hát azt hiszed, erősebb vagy nálam? - motyogta félhangosan, aztán egy darab zsineggel odakötötte a gerendához. - Na látod, miért nem engedelmeskedtél ?! Az asztalfiókból előkotorta a régi, töredezett díszeket. Hosszan nézegette őket, és úgy beszélt hozzájuk, mint értelmes lényekhez szokás.- Téged Jancsi ejtett el húsz évvel ezelőtt. Eltört az oldalad. Talán már nem is emlékszik rád az a kölyök... Hogy is emlékezne, hiszen annyi víz lefolyt azóta a Dunán... No, meg a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy rád emlékezzen. Messzire került, meg is nősült. Azt se tudja, hogy léteztél valaha. Hát te, kis maki, még te is megvagy? Az egész házat tűvé tettem érted tavaly, te meg itt lapulsz, még életjelt se adsz magadról? Csúnya, csúnya kis maki! No, gyere, hadd akasszalak ide, a középső ágra, hogy rögtön észrevegyenek a gyerekek! Neked még tán Irén is megörül, a menyem. O hozott egyszer, még menyasszony korában. Akkor még ő is eljött velem a templomba. Most valami üzemi titkár, vagy minek mondják. Azt mondja a fiam, karriert csinált, ne is említsem előtte a templomot. Egyszer majdnem össze is vesztünk, amikor az unokámnak a kis Jézusról meséltem. Azt mondja, elferdítem a gyerek világképét. Azóta se tudom, mi az a világkép... De nem is ez fáj nekem igazán, hanem az, hogy még a fiam, Jani is a pártját fogja. Eh, nem értem én már ezt a mai világot...- Nézd, már sötétedik. Szent Atyám, így elvesztegetni az időt, hiszen már négy óra is elmúlt, rögtön itt lesznek a gyerekek. Hol is az a levél? Igen...igen... ez az. A fél hetes busszal érkezünk... igen... Jani és a családja. Tudjátok, Pista fiam nem jön el az idén. Beteg. Nagyon beteg. A felesége ott ül az ágya szélén, és simogatja az arcát. Bizonyosan simogatja, mert nagyon szereti az én fiam, ha simogatják az arcát. Az apja is nagyon szerette, nyugodjék békében, szegény. Pontosan olyan Pista, mint az apja volt. Szakasztott olyan. Jó ember volt az öregem, soha, egyetlen ujjal se bántott, és a gyerekeket se verte. Italhoz is csak a nagy ünnepeken nyúlt... Az őszön múlt három éve, hogy hordom a virágot a sírjára. Szegény öregem, ha élne, most itt ülne a kályha mellett, hallgatná a lángok duruzsolását, néha-néha dobna rá egy lapáttal, és újra elmesélné, milyen volt ott, a lövészárokban, amikor karácsony estén meggyújtották a mécsest, és sírtak a férfiak...- Nagyon sokszor elmesélte nekem az öregem. Bizony, manócska. Ugye, te is hallottad, milyen szépen, lágyan, kedvesen tudott mesélni? De hát mit is csinálhatnánk mi öregek ezeken a hosszú, téli estéken? Ülünk a kályha mellett, hallgatjuk a szél süvítő ordítását és mesélünk. Én is mesélek a kályhának, a régi komódnak, meg nektek. Ha valaki meglesne, azt gondolhatná, megbomlott az agyam...- A gyerekeim mind elmentek. Manci valahol Ausztráliában gyújtja meg a karácsonyi gyertyát. Azt írja, ott most van nyár. Fura világ lehet... Pista testét vacogó láz rázza. O a szomszéd faluba nősült. Gyuri fiam a téeszcsének szállít valamit a vasútról. Traktoros lett a gyerek. Jó, dolgos ember, becsülik is a faluban, csak hát e felesége... Nagyon fogja, néha úgy érzem, féltékeny rám. Nagyon nem szereti, ha két fuvar között beugrik hozzám néhány percre Gyuri. Pedig hát... No, de nem szólj szám, nem fáj fejem! Új Hevesi Napló 7
