Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - KÖZÉLET - M. Nagy István: A magányról, Sodródunk, de merre?
miénk, amivel elválaszthatatlanul össze vagyunk nőve. Nem köt semmiféle kényszer, és nem zavar a nyelv, a szavak korlátja sem, hisz a szóra nincs szükség, a gondolat működik nélküle is. A magány időtartama teljesen egyéni, vannak másodpercekig, órákig, évekig tartó, periodikusan visszatérő és egész életet folyamatosan végigkísérő időszakok is. Értékét nem az időtartama, hanem a mélysége, őszintesége és a kreativitása határozza meg. A magány perce: amikor nem másokért és másoknak, hanem önmagunkért és önmagunknak vagyunk. Ez nem egoizmus, mert például a végső elköltözésre való felkészülés is csak a magány perceiben képzelhető el. Az életben kell lennie egy olyan pontnak, ahol a természetes szükséget meg lehet határozni. Ahol, ha csak rövid időre is, de elégedett lehetek önmagámmal. Ezen pontokat is szinte csak a magányban lehet elérni. A magány állapota nem azt jelenti, hogy hátat fordítok a világnak, és abból semmi nem érdekel. Ez csak a remetére jellemző. Azt jelenti, hogy a világban megismert jelenségeket helyesen és felelősséggel rendezem, azokat lelkiismereti alapon történő szelektálás után magamba eresztem. Továbbá azt, hogy a békességet helyezem előtérbe a dicsőséggel szemben. A magány ingyenes. Elmélete összetettnek tűnik, gyakorlat azonban egyszerű. Ülj le egy padra, és nézd kicsit a madarakat, a virágokat, a fákat. Nagyjából ennyi. Innen a működés teljesen automatikus, olyan, mint az emésztés, odafigyelés és akarati tényezők nélkül is működik. Csak akkor nem működik, hogyha az automatikus folyamatot erőszakosan és durván leállítják. A leírtakból a magány pozitív kicsengései olvashatók ki. Ez szándékaim szerint történt, mert nézetem szerint a magány a tartalmas és teljes emberi élet természetes, szükségszerű és kívánatos része. Az az ember, aki irtózik önmaga társaságától, önmagával való szembesüléstől, az egy pszichikai-filozófiai kóreseti alany, magam, jobb szó híján „humándefekt” kifejezéssel illetem. A ma társadalmi divatja az, hogy a magányost, mint valami szerencsétlen és sajnálatra méltó figurát kezelik, akit ki kell segíteni a magányosság sorscsapásából. Karácsonyi időszakban a média egyenesen hisztériázik a magányosok várható öngyilkosságáról és hasonló riadalmakról skandálnak. A társtalanokon, az egyedül maradottakon, s akik nem maguk vállalták a magányt, (mert ilyenek is vannak), lehet és kell is segíteni. De azokat, akik egy magasabb létvilág elérése, a mélységbe és távlatokba látás csábító lehetősége vonzott a magány csendes vizeire, hát őket nem kellene gyógyítani. Egyébiránt magányos ember sokkal több van, mint azt gondolnánk. Magányélménnyel szinte mindenki rendelkezik. Aki a nagyátlagtól eltér, az szinte törvényszerűen sodródik a magány felé, még akkor is, ha ez benne nem tudatosul, és nem fogalmazódik meg. Ugyanakkor a magányos a közösség szemében többnyire gyanús - miért nem olyan, mint a többi, mondják. A magány teljes vagy tartós hiánya kóros. De a magánynak is vannak kóros formái. Például az, amikor valaki azért választja, mert ebben leli az élvezkedés örömét. Kezdetben úgy érzi, hogy a magány cirógat, de a cirógató ujjak fojtogatni is képesek. Mások a magányt arra használják, hogy nagyítóval és gyertyával keresik a hibát, a fájdalomérzés és önmarcangolás lehetőségét. Vagy éppen összemossák a szomorúsággal, a sajnálatraméltósággal, és nem tudják, hogy a magány éppen a derű elérésének egyik legfontosabb eszköze. Ugyancsak kóros eset az is, amikor a magányt összekeverik az unalmas tespedéssel, a „gemütlicher Mann”-nal, azzal a pocakos emberrel, aki elfekszik a Új Hevesi Napló 89
