Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Ismételt postabontás
A megmaradt, enyészetre ítélt papírok még olvasható írásait újraolvasva, talán a leghitelesebb kép kapható egy huszonéves rab lelkiállapotáról, reményeiről, reménytelenségéről, hitéről és kétségeiről. A hivatalosan engedélyezett szülői és rablevelekben a cenzúrakényszer bénító hatása érezhető. A legkisebb eltérés az „engedélyezett információktól” már működtette a fekete ecsetet, és szorgosan kifestették a szöveget. Nem lehetett imi a börtönről, a rabtársakról, a rabtartókról, az „ügyről”, a körülményekről, stb... (Esetleg dicsérő szavakkal!) A levelek még így is tele voltak fekete csíkokkal, sőt teljesen „lefestettet” is kaptam. A régi emlékek özöne zúdult rám az ismételt postabontáskor, és a kiemelt, idézett, még olvasható sorok a börtönélet, a korszak, a diktatúra tükrét is jelentik. Az engedélyezett leveleken kívül a legizgalmasabbak a vécépapírokra írt levélrészletek, melyeket szerelmesemnek írtam, elég meggondolatlanul, mit sem törődve a lebukás veszélyével. Ezeket a tintaceruzával írt vékony papírokat a cellából szabaduló letartóztatottakkal (cipőtalp-betétként) lehetett kijuttatni a börtönből. Csak egy részük jutott el a címzetthez, többet a szemetes kosárba dobhattak, vagy ígéretükkel ellentétben a tüzbe vetettek. Nagy szerencsémre egyszer sem köptek be a hatóságoknak, de a címzetteket a „postások” gyakran és ismételten megzsarolták. Jó pénzt kértek a kézbesítésért, hangsúlyozva, hogy ők tényleg nem akarják a foglyot feljelenteni. (Ezt utólag, szabadulásom után tudtam meg szüleimtől!) A megmaradt leveleket a ma tengeren túl élő egykori szerelmes lány őrizte 35 évig, és akkor adta vissza a megőszült feladónak. Szemelvények a foszladozó lapokról: Miskolc, 1957. okt. 2. ... Bár az életemet tényleg derékba törték és talán életem legszebb tavaszát rabolták el tőlem, mégsem váltam reménytelenné, mert sokszor pillanatok pótolnak éveket. Én pedig éltem már át csodálatos órákat, és bízom benne, hogy várnak még rám boldog percek... ... Sok tanmese keletkezett már itt, és ezek mind erősítenek... ... Elvünk: „Dum spiro, spero”... (Amíg élek, remélek) ... Jó lenne mindig leírni gondolataimat, mert annak ellenére, hogy a négy fal hermetikusan elzár a világtól, sokkal tisztábban látjuk az élet kérdéseit, mint a „szabad” emberek. Itt rendeződnek a kusza gondolatgombolyagok... ... Már négyszer két órát töltöttem el halálos csendben, amikor az udvaron akasztottak. Ezek a pillanatok nagyon komoly kéreg-keményítő edzések a szívemre... Miskolc, 1957. okt. 5. ... Útnak eresztek egy szeletke papírt ebből a szomorú életből... ... Jól vagyok, csak mindig éhesen... ... Eljött a hideg ősz, és állandóan változó hangulatot szül a rabok között. (Hol szabadulás, hol reménytelenség.) Mindenesetre különösebben nem vagyok jókedvű. Illik a hangulatomra az „Őszi dal” (Paul Verlaine): Új Hevesi Napló 85
