Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: A labda messzire gurult
Nem akarom magamat Fejtővel összehasonlítani, de a rendszerváltás tájékán valami hasonlót csináltam én is. Kicsit megittasulva a szabadságtól, hogy most már mindent ki lehet, sőt ki kell mondani, egyszerre publikáltam baloldali - Népszabadság - és jobboldali - Új Magyarország - lapokban, vallásos újságban - Új Ember - és erotikus magazinban, amit én természetes dolognak tartottam. De aztán észrevettem, volt, ahol szóltak is, hogy egyik-másik lapnál nem nézik jó szemmel ezt. Lehet, hogy nem is normális dolog? A szabadság mámorító érzése is elmúlt. Rá kellett jönnöm, hogy a proletárdiktatúrát a monetárdiktatúra váltotta fel. Eben gubát cseréltünk. Nem maradt számomra más, mint alámerülni önmagamba, „lemenni freudi pincémbe”. Költőtársad, Csorba Piroska szakdolgozatot írt rólad. Ez már félig-meddig a halhatatlanság, persze nem teljesen komolyan gondolom. Hogyan esik egy költőnek, ha mondjuk már életében tananyag lesz? Annak a ténynek, hogy szakdolgozat született munkásságomról, természetesen nagyon örülök. Az pedig, hogy ezt éppen Csorba Piroska írta meg, külön öröm számomra, úgy is mondhatnám, hogy hab a tortán. Büszke vagyok a „Versforma és szövegépítés Fecske Csaba verseiben” c. kitűnő dolgozatra, Piroska nagyon felkészült a versformák területén, ezt korábbi tankönyvében is bizonyította, amely szerintem alapkönyv általános és középiskolákban. Legalábbis az kellene, hogy legyen. Hallottam dicsérni sokfelé. Egyébiránt nem ez az első szakdolgozat rólam, óvónőképzősök már korábban is foglalkoztak gyerekirodalmi munkásságommal, először talán úgy húsz éve. Tavaly egy kedves és szép óvónő, aki levelezőn végzett a Debreceni Egyetem Hajdúböszörményi Pedagógiai Főiskola szakán, ő akkor meg is hívott a főiskolára, ahol mintegy másfélszáz hallgató jelenlétében tartottam nagysikerű rendhagyó irodalomórát. A szakdolgozat címe - ó, hiúság vására! - „Fecske Csaba a mai magyar gyermekirodalom kiemelkedő egyénisége”. Nagy öröm, nem tagadom, de a halhatatlanság ezzel még koránt sincs garantálva. Jóleső figyelmesség, olyasmi, amiről lelke mélyén azt gondolja az ember, dukál neki. Mint jogos járandóságot veszi birtokába tagadhatatlan gyönyörűséggel. Mára nem futod 10 másodperc alatt a száz métert, ha ilyesmivel egyáltalán hülyéskedni lehet, bár valamikor sportoltál. Hogyan dolgozod fel a fizikai fájdalmat, az időnkénti tehetetlenséget, amire a sors rákényszerített? Igaz, nem futom 10 másodperc alatt a száz métert, de hát nem is futottam sohasem. Gyors fickó voltam fiatal koromban, atletizáltam is, a középiskolai tanárom azt híresztelte a hátam mögött, hogy olimpiai bajnokot nevel belőlem. Főleg távolugrásban voltam jó, elég szép eredményeim voltak, de alkatom - kistermetű vagyok - miatt túl sokra nem vihettem volna. És persze a foci, amit akkor hagytam abba, amikor megnősültem. Van egy fotóm a focicsapatomról, a hideg futkos a hátamon, ha kézbe veszem. A tizenegy aranylábú fiúból három meghalt, három megnyomorodott: ketten elveszítették a lábukat, én féloldali bénult lettem. A labda messzire gurult, nincs, aki utána szaladjon. De azért még így is, féloldali bénultként is dekázgattam már kicsit, fociztam a srácokkal. Azt hiszem, teljesen megbékéltem a sorsommal. Mindent megtettem annak érdekében, hogy talpra álljak. És lelkileg ez sikerült is. Érdekes, hogy régen, még egészséges koromban volt egy visszatérő álmom, az, hogy repülök. Mióta bottal járok, sohasem álmodtam ezt. Igaz, a másik visszajáró álmom sincs meg, hogy a bika üldöz, és én nem tudok elmenekülni, mert képtelen vagyok megmozdítani a lábamat. A sors ilyen bölcsen tudja elrendezni a dolgokat. Amit elvett az élet, azt visszaadta az irodalom, jöttek magasabb esztétikai szinten a versek, erre kritikusaim is felfigyeltek. De a fenti mondatom nem pontos, hiszen az élet helyett nem lehet irodalom, mert az irodalom maga is az élet, az élet része. A kettő nem választható el egymástól, nincs olyan, hogy véget ért az egyik és kezdődik a másik. Új Hevesi Napló 51
