Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XL.
Bükkaljai ösvényeken XL. Nemcsak a magyar tengert nevezik Balatonnak, hanem egy apró Heves megyei falut is, ami Bükkszentmárton és Borsodnádasd között szerényen simul a vadregényesen szép bükkaljai környezetbe. Csaknem fél évszázada már, hogy ebben a kis faluban alakult meg a Bükkaljai Dózsa vadásztársaság. Ma is itt él a tagság egyharmada, közöttük jó néhány tapasztalt, alapos szakismerettel rendelkező eredményes jó vadász van, de akad olyan is, aki később is csak azért lett tag, mert az olyan divatos volt, no meg rangot is jelentett faluhelyen, ha valakinek fegyvere volt. Ráadásul engedéllyel. Ám ezen utóbbiakból a szenvedély azóta is hiányzik. Ők leginkább csak a közös vadászatokon vannak jelen, mert az jó mulatság, jókat lehet ott mókázni, viccelődni, utána meg mulatozva iszogatni. Rendes, kedves, nyíltszívű emberek ők, néhányuknak túlságosan természetes az, hogy az erdő karnyújtásnyira van tőlük. Túlzottan is természetes, hogy a kert végéből már a természet minden szépségét kínáló vadonba léphetnek be, s ezt úgy teszik meg, hogy nem érzik annak báját, ünnepi hangulatát, nincs meg bennük az az alázat, az a tisztelet, amely elengedhetetlenül szükséges azok részéről, akik vadászpuskával a hátukon járhatják az ösvényeket. Ők úgy gondolják, hogy otthon vannak. Ők úgy vélik, ez nekik jár. Pedig tévednek! Mert mindannyian hívatlan vendégek vagyunk ott csupán. Az egyik balatoni, jó szándékú, de ritkán vadászó tagtársam egy júniusi délután úgy döntött, hogy őzbakot lesegetni kiballag ő a falu fölötti fenyves szélére, mert olyan szépen süt a nap, mert más dolga úgysincs, s mire a hízóknak enni kell adni, akkorára úgyis hazaér. Vágott egy vastag szelet kenyeret, tört egy darabot a vacsorára vásárolt lecsókolbászból, és egy üveg kőbányai világossal együtt becsúsztatta a hátizsákjába. A 30-06-ost vállára kanyarította, és kényelmes lassúsággal kiballagott a faluból. Télen nagyon sok hó esett. A fenyvesekben óriási károk keletkeztek. A rájuk rakódott nehéz hó alatt recsegve törtek derékba a 8-10 méteres lucfenyők. Egy ilyen hótörte, áthatolhatatlan sűrűség szélére telepedett le, mert ott árnyék is volt, kényelmesen elhelyezkedett és a völgy felfutó végére is jól rálátott. Ideális hely volt az uzsonnázáshoz. Hozzá is fogott rögtön. A sörösüveget akkor engedte csak le a szájától, amikor a kenyér és kolbász után a jóleső és mohó kortyolás eredményeként az már csak félig volt. Ekkor rágyújtott, s a világgal nagyon megelégedett lelkiállapotban arra gondolt, hogy talán még a mennyországban sem lesz jobb dolga. Mert hogy ő odajut, afelől nem volt kétsége. Az előtte elterülő, enyhén horpadt, füves rész túloldalát is fenyőerdő szegélyezte. Onnét remélte az őzet, de főleg azért, mert az volt vele szemben, az volt szem előtt. A szél irányáról sem győződött meg, azzal szerencséje volt, mert az lefelé húzott a völgyön. Békességben lesegetett, kortyolgatta a maradék sörét, majd amikor az elfogyott, a fejjel lefelé fordított üveget alaposan kicsöpögtette és eltette a hátizsákba, hogy másnap visszaváltsa. Jó hangulatban volt, dudorászni lett volna kedve, de nem mert, nehogy valaki, Új Hevesi Napló 27
