Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)

2001 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Gérecz Attila: A távozó, Ítélet, Levél

QÁ lávoxÁ

Az országút felén katona ballag.

Előle egy-egy nő hívja gyermekét.

Az asszonyt nézi. Homlokán a csillag, arcán lefutó szégyen pírja ég.

Még visszanéz a házra és a fűzre... Alatta áll a kisleány, kinek kis fenekén szoknyája csengettyűzve egy balga nóta ritmusán libeg.

S hogy üvegbúrával eltakarja az ég a szép, virágos hegyeket, sorsából megsejt valamit és karja fehér ököllel égre fenyeget.

S így ismerős a gyermeki lélekben - ó, kinek fáj, tud szeretni csupán...

S a kisleány piros mosolya lebben kendőjével a távozó után.

Az ítélethozás. A bíró belép s az esküdtszék feláll.

Süt a nap. Valahol a Lídó fövenyén mosolyt forr a nyár.

Itt megreped a csönd, a nyíló szemeken átszáll a Halál.

Négyszer suhint kaszája éle.

A terem csöndes és komor.

S ők állják, mintha egy sem élne. Hűen, mint négy ezüst szobor.

S a négy vágás finom sebére kivérzik négy gúnyos mosoly.

S e gúnyos görbéjén a szájnak arcunk fölér és visszanéz.

S egy pillanatig mind így állnak; mert csúcspontja volt az a rész a végtelen hiperboláknak, amelyek íve visszavész.