Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Vakvágányon
Csillagban? A lány meg elment dolgozni a szövőgyárba. Soha többé nem találkoztam vele. Pedig hajói meggondolom, egy kicsit miatta jöttem vissza... Csöndes volt a város, akár a temető. Az utcákon fegyveres, pufajkás karhatalmisták járőröztek, s az asszonyok közül nagyon sokan jártak talpig feketében. Az üzletek kirakatai szegényesen bámultak a sorbanállókra. Egyik délután, tanulószoba előtt kiültünk az ablakba nézelődni. Alattunk éppen két pufajkás, géppisztolyos férfi sétálgatott. A társam cinkosan rámkacsintott, aztán jó hangosan megkérdezte, hogy ők is hallják:- Olyan gyenge volt ma az ebéd a menzán. Nem tudod, hol lehetne egy kis kolbászt szerezni?- Én nem, de ők biztosan tudják - feleltem, és nagyot nevettünk.- Hé, fater! - szólt le a társam. - Maguk árulják a Kádár-kolbászt? A két férfi nagyon dühös lett. Nem véletlenül, hiszen abban az időben úton-útfélen a Kádár-kolbásszal zrikálták őket. Lekapták a vállukról a géppisztolyt, és csípőből elengedtek egy-egy sorozatot. A golyók ott csapódtak be az ablakpárkányba a fenekünk alatt. Falfehéren estünk be a szobába, s rögtön bezártuk az ablakot. Szerencsére egyikünk se sebesült meg. Alig telt el néhány nap, a tanulószobán látogattak meg bennünket a pufajkások.- Osztály, vigyázz! Sorakozó! - vezényeltek. Csak néztünk, mi ez már megint, de nem volt mit tennünk, teljesíteni kellett a parancsot. Tanár elvtárs, akit akkor már Tanár úrnak kellett szólítanunk, reszketve dadogott az asztala mögött.- De kérem, elvtársak, ezek a gyerekek tanulnak... Én vagyok a felelős értük.- Kuss! - szólt rá az egyik. - És kezeket föl! Neked is, tanító bácsi! És főleg pofa be!- Igenis, kérem, de mi itt ülünk már több mint két órája. Nem tettünk semmit...- Én fogjam be a pofádat? Aztán magasra emelt kézzel fölsorakoztattak bennünket a fal mellett, és meg kellett mutatnunk a cipőnk talpát. Akiét nedvesnek találták, kivitték a folyosóra. A vécénk éppen eldugult, bokáig jártunk a vízben. Persze, hogy akadt, akinek nedves volt a cipőtalpa. Vacsoráig ott őriztek bennünket a tanulószobában. Aztán jött egy másik pufajkás. Intett nekik, és mind elmentek. Azt se mondták, hogy fapapucs. Másnap hallottunk a szegediektől, hogy valaki megszökött a Csillagból. Az egész várost átkutatták utána. Megint írtam haza, hogy ha egy héten belül nem jönnek értem, akár el se induljanak, mert biztosan nem találnak itt. A következő hétfőn nagy izgalommal tárgyalták a harmadikosok, hogy nyilvános akasztás lesz a Csillag udvarán. Bárki bemehet, akinek van személyazonossági igazolványa. Állítólag ki se nyitják az őrök, csak föl kell mutatni. Akkor még csak a tizennyolc éveseknek volt személyijük. Mi szóba se jöhettünk, csak hallgattuk a nagyok alkudozását. Volt, aki két üveg szilvalekvárt ígért egy személyazonosságiért. Mindenki látni akarta, hogyan akaszt Bogár Imre. Egyesek azt is tudni vélték, hogy azt a pasast akasztják, akit a kollégiumban kerestek. Nemzetőr parancsnok volt októberben. A további fejlemények már nem nagyon izgattak, mert közben megjött hazulról a levél: anyám a hét közepén eljön értem. Sikerült elintéznünk, hogy a szentmiklósi gimnáziumba átvesznek, csak különbözeti vizsgát kell tennem. így ért véget az én ötvenhatos szegedi hányattatásom. Soha nem lett belőlem forgalmista. Nem tanultam meg se a mozdonyok nevét, se a vonatok számát. A Új Hevesi Napló 17
