Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Vakvágányon
No, de akkorra már tényleg bejöttek a szovjetek. A hatalmas tankoknak nem kellett különösebb ellenállástól tartaniuk. Még a falak is beleremegtek, amint végigmentek az utcán. Elfoglalták a mi kollégiumunkat is. Csupán annyi változott, hogy egyik alakulat helyett a másik katonái kísértek ebédelni. Katona, katona. A géppisztoly cső mindig a hátunkba meredt. Amikor már újra elkezdtek járni a vonatok, jöttek a szülők az ottrekedt gyerekekért. Volt, akiért hiába jöttek. Vagy megunta a várakozást és hazaszökött, vagy lecsorgott egy sötét éjszakán a Tiszán, vagy eltűnt a kollégiumból. Hová, merre, hogyan, senki se tudta. Apámék majdnem egy hétig jöttek vonattal, gyalog, szekéren, ami éppen fölvette őket. Mindhárman sírtunk az örömtől, hogy újra láthatjuk egymást. Hazafelé már könnyebb volt az út. A második éjszakán otthon aludtam a régi, megszokott, földszintes ágyamban. Se puskaropogás, se kiabálás. Szokatlan volt az a nagy csönd. Több mint két hónapot töltöttem otthon. Nagyapám nagyon beteg volt már, alig kelt föl az ágyból. Kérés nélkül beálltam a helyére, és úgy dolgoztam, mintha el se mentem volna hazulról. Egész nap húztam a fűrészt, toltam a gyalut. Apám se szólt, nem firtatta a technikumot. Anyám is csak akkor hozta szóba, amikor megjött az értesítés, hogy két hét múlva újra kezdődik a tanítás Szegeden.- No, mi legyen veled, fiam? - kérdezte. - Összecsomagoljuk a holmidat, vagy itthon maradsz?- Én nem tartóztatlak - dünnyögte apám -, te választottad, illő, hogy végigcsináld.- Nem akarok én megfutamodni - válaszoltam -, de abba a kollégiumba nem megyek vissza.- Hát hová?- Mit tudom én... albérletbe, vagy bárhová, de a laktanyába nem.- Megértelek, fiam, de te is érts meg minket. Egyedül dolgozom, és itt van az öcséd, húgod, meg öregapádék. Nem tudjuk kifizetni az albérletet. Próbáld meg, hátha most jobb lesz... Rábeszéltek? Nem tudom. Tény, hogy visszamentem. De mielőtt otthagytak volna a kollégiumban, arra kértem őket, sétáljunk egyet a városban, mert a diákok még akkor se mehettek ki a kapun egyedül. A hídon mentünk át Újszegedre. Mindkét oldalon ott álltak még a tankok, a járdán meg élesre töltött géppuskák vigyáztak a járókelőkre. A Széchenyi téren odalépett hozzánk egy férfi, lekapta a fejemről a diáksapkát és anyám kezébe nyomta.- Erre jobban vigyázzanak, asszonyom! - mondta. — A felnőttektől nem félnek már ezek a mongol katonák, de ha diáksapkát látnak, azonnal elhúzzák a ravaszt.- Forduljunk vissza! - szólt apám. - Majd megnézzük máskor Újszegedet.- Én átmegyek - mondtam konokul, s már indultam is a híd felé. Hogy is engedtek volna egyedül... Amint a hídfőhöz értünk, megmozdult a tank tornya, s ránkszegeződött a géppuska csöve. A többi állás előtt ugyanígy haladtunk el. Visszafelé nemkülönben. Valami megmagyarázhatatlan virtus hajtott, hogy megmutassam: úgyse mernek rám lőni. Éreztem, hogy ezek az aprótermetű, pufajkába öltöztetett katonák sokkal jobban félnek, mint én. Végtére is én itthon vagyok... A kollégiumban hamarosan megszűnt az őrség, csak egy öreg portás maradt, aki olykor félrenézett, ha ki akartunk surranni a kapun. A régi osztály azonban nem jött össze. Sokan kimaradtak. Különösen az a copfos lány hiányzott, aki októberben randevúra hívott. Úgy hírlett, az apját letartóztatták, börtönben várta az ítéletet. Lehet, hogy éppen a 16 XI. évfolyam 10. szám — 2001. október
