Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Vakvágányon
mint hogy valamelyiknek baja essen! Én vagyok értettek a felelős, értitek?! A tüntetők el akarják foglalni a Kenderszövőt. Tudjátok, mit jelent ez? Nem tudtuk. A tüntetés szóról is csak valami halvány sejtelmünk volt, amit a történelemkönyvből tanultunk. A kíváncsiság viszont annyira a hatalmába kerített bennünket, hogy megfeledkeztünk a kötelező engedelmességről. Senki se mozdult.- Nem értitek? Hiába pofázok? Ez nem gyerekjáték, fiúk! Egyik oldalon a gyár, a másikon a piactér, mögöttünk a Csillag Börtön. Lőnek... Csak álltunk, és néztünk rá értetlenül. Mit toporzékol itt nekünk ez az ember? Különben is, ha odakint fölborult a rend, az ő hatalma is megrendült fölöttünk. Akkor meg... Eszünkbe jutottak a kimenőmegvonások, a takarodó utáni ellenőrzések. Juszt se hajtjuk végre a parancsait. A végén már majdnem sírt mérgében. Dühösen megfordult, és ránkcsapta az ajtót. Másnap az iskolában nem volt tanítás. Nem jöttek be a szegediek, sem a környékről bejárók. A tanárok közül is sokan hiányoztak. Két-három osztályt ültettek össze egy tanterembe, s valaki fölolvasott egy könyvből, vagy társasjátékot játszottunk. Ebéd után az udvar egyik sarkába félrevonultak a negyedikesek néhány idegen férfival. Beszéltek valamiről, amit mi nem értettünk, aztán elmentek valahová. Estefelé nemzetiszínü karszalaggal tértek vissza, a kezükben puska. Beálltak nemzetőrnek. Attól kezdve se az iskola, se a kollégium igazgatóját nem láttuk majd’ egy hónapig, s a tanáraink nagy része se mutatkozott az iskolában. Tanár elvtárs se. Az idősebb diákokból szervezték meg a felügyeletet. Néhány nap múlva ismét költözködtünk. Visszajöttek a katonák. Nem azok, akik elmentek, valami más alakulat. Amíg ők ott voltak, az udvarra se mehettünk le. Minden étkezéshez géppisztolyos őrök kisértek bennünket. Azóta se tudtam eldönteni: védtek-e bennünket, vagy foglyok voltunk. Szinte naponta hurcolkodtunk. Hordtuk a vaságyakat a kollégiumból az iskolába, az iskolából a kollégiumba. Arról persze sző se lehetett, hogy kimenjünk a városba. Hallottuk, hogy más iskolák fölvonultak a Széchenyi térre, a szomszédos gyárban is sokszor volt kiabálás, rohangálás. Volt néhány idősebb fiú, akik az ablak alatti sóderrakáson leereszkedtek és kiszöktek a városba. Ők hozták a híreket a tüntetésekről, lövöldözésekről, sebesülésekről, halottakról. Esténként a piactár felől is hallottunk lövéseket. Állítólag a börtönt akarták ostrom alá venni, az őrök meg viszonozták a tüzet. Amikor reggelizni mentünk, csendes volt minden. Az éjszakai csetepaténak nyoma se maradt. Egyik éjjel egy negyedikes fiút húztunk be az ablakon. Fölmászott a sóderhegyen és bekopogott. Nagyon izgatott volt.- Srácok, nagy balhé van - mondta. - Jönnek az oroszok. A nemzetőrök már kivonultak eléjük a pesti út mellé. Puskákkal tankok ellen...- Menjünk mi is! - lelkesedett az egyik fiú.- Pont te hiányzol oda, kispajtás! így, pizsamában... Aki tud, menekül a városból. Tankokkal jönnek, szétlövik Szegedet. Itt kő kövön nem marad. A jugoszláv határ felé még nyitva az út. Éjszakánként elkötik a halászcsónakokat, úgy csorognak le a Tiszán. Olaszország befogadja a menekülőket. Másnap azt beszélték, hogy a város tíz-tizenkét éves gyerekei összeszedték az eldobott fegyvereket, és a dorozsmai út mellett fölmásztak a fákra, úgy várták az oroszokat. Az egyik kezében elsült a puska. Erre ész nélkül ugráltak le a fákról, s futottak be a városba a hírrel, hogy ,jönnek, jönnek, bennünket majdnem lelőttek”. Néhány nap múlva teherautóval mentek összeszedni az elhagyott fegyvereket. Új Hevesi Napló 15
